Nehéz egy 204-szeres magyar női kézilabda-válogatottat kérdezgetni manapság, amikor 21 év után ismét nem láthatjuk a magyar lányokat az aktuális világbajnokságon. Nyilván Farkas Áginak sem könnyű, de néhány héttel ezelőtt mi sem volt neki könnyebb, mint hogy Kőszegen elvállalja az Aranycsapat Alapítvány által szervezett Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság leánykézilabda-döntőjének fővédnökségét, hiszen e patinás történelmi városkában telepedett le, s Szombathelyen a Haladásnál tevékenykedik a kézilabdaszakág felélesztésében.
• Kezdjük akkor mindjárt a végéről: norvég szövetségi kapitánya van a magyar női kézilabda-válogatottnak, aki elvállalta a Győr vezetését is. Mi a véleményed minderről és a körülötte kialakult kisebb botrányról, amely a Fradi közleményével indult?
– Jó szakemberre mindenütt szükség van. Én ezt az egészet nem nevezném háborúnak, hiszen a Győr részéről kényelmi megoldásról van szó, mivel kéznél van ez az ember, a párja a csapat játékosa, így kommunikálni is tud a lányokkal. Továbbra is tartom a véleményemet: nem értek egyet azzal, hogy a szövetségi kapitány egyben klubedző is legyen. Nem örülök annak, hogy Böhm elvállalta mindkettőt, hiszen egy ilyen szakembertől maximálisak az elvárások itt is, ott is, s nem biztos, hogy ugyanúgy meg tud felelni mindkét poszton.
• Az Aranycsapat Alapítvány rendezvényén vagyunk. Ha a ti nemzedéketeket nézzük, mondható, hogy az a magyar női kézilabdázás egyik aranycsapata. Ahogy az Aranycsapat kapcsán majd 60 éve rémálmaik vannak a magyaroknak, úgy a te generációd kapcsán is, ha csak például azt a fránya olimpiai döntőt vesszük a dánok ellen. Hogy sikerült azt feldolgozni? Egyáltalán sikerült?
– Így utólag nagyon sok sikert kívánok a fiataloknak, és azt, hogy jussanak el arra a szintre, mint mi. Egy olimpiai döntőben már „majdnem mindegy”, hogy arany vagy ezüst, mert egy olyan munka áll mögötte, hogy azt ép ésszel nagyon nehéz felfogni. Persze, mindenki azért megy oda, mert győzni szeretne, s természetesen a mai napig emlegetjük, mi volt a baj, mi volt a hiba. Azért is emlegetjük, emlegetik, mert mi, magyarok nem tudtuk ezt megismételni, s ha a mai csapatot nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy egy darabig még továbbra sem sikerül.
• Ez a verseny Magyarországgal határos országokból érkező csapatok viadaláról szó. Jugoszlávia, majd Szerbia, Románia, Horvátország, Ausztria… ez mind-mind kemény ellenfélnek számított a ti időtökben is. Milyen emlékeket őrzöl erről?
– Jó emlékeim vannak. Rengeteget jártunk például Adára, Galic Zitával még ma is tartjuk a kapcsolatot. Jó edzőpartnereket találtunk mindig ott, mert a régi Jugoszláviában kitűnő csapatok voltak. Manapság már nem ismerem annyira az ottani helyzetet az utánpótlással, de gyanítom, ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint mi.
• Habár a Győr és a Ferencváros csapata Európa szűk élmezőnyébe tartozik, a válogatottat már nem tartják számon a világ élvonalában. Hogyan is tehetnék, amikor nem jutott ki a világbajnokságra… Visszahozható ez a fajta tekintély?
– Sok munka vár rájuk, s találni kell magukban kellő motivációt. Most elbuktunk a németek ellen a világbajnoki pótselejtezőben, de ha bizalmat kap a mostani szövetségi kapitány, s egy olyan háttérmunka és felkészülés lesz mögötte, amelyben kielemezheti a mostani európai csapatok játékát, azt kellően át is tudja adni, akkor szerintem visszahozhatók a régi szép idők. Én is és a korosztályom is azon dolgozik, hogy legyen utánpótlás. Igény van rá, a gyerekek jönnek, szeretik a kézilabdát, tehát ebből nem veszítettünk semmit.
• Válogatottbeli csapattársad és vetélytársad, Bojana Radulović most vonult vissza. Ennek ürügyén jön a kérdés: te mivel foglalkozol?
– Bokival tegnap beszéltünk. Nagyon sajnálom, hogy ő is letette a lantot, mert azt jelenti, hogy öregszünk. Neki Dunaújvárosban sikerült összehozni egy fiatalokkal foglalkozó kézilabda-alapítványt, én pedig Szombathelyen tevékenykedek, itt, Vas megyében. A Haladásnál próbálom kiépíteni újra a kézilabdaszakágat, kisebb-nagyobb sikerrel.
