Az európai kosárlabda jelenlegi főszerepében ugyan ki más lehetne, mint a Partizan.
Tepić a Panathinaikoszba, Veličković a Real Madridba, Tripković a Juventudba, Lazme pedig a Maccabiba költözött. A belgrádiak táborában tudták, hogy a tavalyi, szintén váratlan negyeddöntőnek és a válogatott Eb-ezüstérmének ez lesz a következménye. A tehetős külföldi klubok ugyanis számítóan azonnal lecsaptak a fekete-fehér kosarasokra. Először is nem akarták megvárni, hogy azok ára az égbe szökjön, másodsorban pedig mert így is elejét akarták venni egy újabb Partizan-menetelésnek az Euroligában. Első esetben nem tévedtek, a másodikban azonban nagyon is melléfogtak. A Partizan ugyanis, a különböző országokban nekik is dolgozó menedzserek javaslatára, vásárolt három alig ismert s ezért olcsó külföldit (Marić, McCalebb, Roberts), megtartotta a fiatal és rendkívül tehetséges cseh Veselyt, s a csapatot kiegészítette néhány veteránnal és ifivel. Kicsit talán botladozva indult a gárda, de túljutott az első, majd a második versenyszakaszon, végül a negyeddöntőn is. Csinálta ezt olyan nagy stílusban, hogy utólag az a meglepő, hogy a 20 meccsen csak 11 győzelem és kilenc vereség a mérleg, vagyis jóval gyöngébb, mint a továbbjutó másik háromé. Mondani sem kell, hogy az étvágy a párizsi négyes döntő előtt megnövekedett, a riválisok pedig nem vallják ugyan be, de valóban tartanak tőlük.
Az a kérdés, egyáltalán hogyan sikerülhetett a Partizannak a teljesen új csapattal? Pedig nincs benne titok, noha a klubelnök és az edző azóta is sorra gyártják az öndicsérő, bölcs magyarázatokat.
Duško Vujošević edző az idény elején teljesen szabad kezet kapott, nem nehezedett rá semmilyen nyomás, hisz ő is és a vezetőség is egy olyan idényt vártak, amelyet át kell valahogy vészelni. Mivel a csapatban nem volt egy kiugró egyéniség sem, másra nem is eshetett a választás, mint a szigorú fegyelemre, a fanatikusság határát súroló lelkes védelmi játékra és a tökéletes testi és lelki erőnlétre. A félkész játékosállományt először is kordában kellett tartani, azután elhitetni velük, hogy jobbak, mint maguk is hitték, végül pedig folytonosan visszafogni őket, hogy egy-egy győzelem után nehogy elkapassák magukat. Vujoševićnek sikerült a gárdából kihozni a pillanatnyi maximumot. Ellenvetést nem tűrő természetével végigvitte az egyetlen taktikát, saját edzői múltját is kockára téve, hisz most bárki kérdőre vonhatná, mondván, hogy ha ezekkel a kosarasokkal eljutott a négyes döntőre, miért nem tette meg ugyanezt az elmúlt két évben is az erősebb és kiforrottabb játékosokkal. Neki azonban ilyen kérdést Belgrádban senki sem mer feltenni. Inkább ő oktat mindenkit, s a vezetőséggel együtt, a hazafiasságot és országképviselést emlegetve szüntelenül a nagyobb állami támogatást követeli. Nem állítható, hogy sikertelenül, hisz a múlt héten a haza kétszer is a zsebébe nyúlt. Előbb 20 millió dinár, hétfőn pedig egy teljesen új edzőcsarnok ígérete volt az ajándék. Igaz, a 20 millióból nem sokra telik, mert például ki kell fizetni a szurkolók okozta legújabb büntetéseket, és adósság is van bőven, míg a leendő csarnokkal kapcsolatban a zökkenőmentesebb nevelőmunka lehetőségén volt az ajándékozó állam hangsúlya.
Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy amikor a Partizanban az állam pénzéről beszéltek, nem kimondottan edzőcsarnokra gondoltak. S mit tesznek majd ezért? Bármi is történik majd Párizsban, győznek vagy vesztenek, a költségvetési űr egy részét majd úgy tömik be, hogy a nyáron ismét kiárusítják az első ötöst, amely, ugye, immár tízszeresét éri, hoznak új névteleneket, és nemcsak hogy lesz mit a tejbe aprítaniuk, hanem előre röhögnek a markukba, hogy az európai élklubok megint kiköltekeznek, mégis, a logikával ellentétben, még inkább rettegnek majd tőlük.
