Régen volt már, nem emlékszem, hogy a tv melyik olimpia megnyitóját közvetítette először. Nem mernék mérget venni rá, hogy az 1964-es tokiói volt az, inkább az 1968-as mexikóvárosi lehetett. Végeredményben teljesen mindegy, hiszen nem néztem. Tizenhárom évesen is volt már okosabb dolgom, tizenhét évesen pedig még inkább, mint hogy vontatott módon ismerkedjek meg egy város és ország történelmének, hagyományainak, művészetének és legendáinak azzal a formájával és tartalmával, ahogyan ők kívánják, részben dicsekedve, részben pedig büszkélkedve, a világnak azt bemutatni.
A megnyitókat nem néztem azóta sem, még azokon az olimpiákon sem, ahol ott voltam a helyszínen, tehát 1984-ben Szarajevóban és 2004-ben Athénban sem. Arra emlékszem, hogy a megnyitó idején Szarajevóban a belvárost jártam, az érdekelt, hogy az ottaniak milyen mértékben lettek olimpiapártiak. Noha akkor a Koševo stadion lelátói megteltek, a város mégsem volt kihalt, a villamosok nem utaztak üresen, a csevapsütők, a burekosok és a török kávézók asztalainál is ültek emberek, a boltok nyitva tartottak, egyszóval nem láttam semmilyen olimpiai őrületet, a nép élte a megszokott életét.
Bevált szokásom és az elveim alapján nem szándékoztam nézni a párizsi megnyitót sem, annál is inkább, mert az előző napokban olvastam róla több előzetest, így pontosan tudtam, milyen tartalommal gazdagítják és töltik fel a műsort, miközben ott lesz a sportolók hajós felvonulása a Szajnán, elhangzanak a beszédek és fogadalmak, végül megérkezik és fellobban az olimpiai láng. Az elolvasott sorok felidézték egy idegenvezető 1988-as párizsi élvezetes elbeszéléseit, a francia filmekben látottakat, az irodalmukban olvasottakat és a személyes tapasztalatokat, melyek szerint a kedvenc külföldi ranglistámon Franciaország és különösen Párizs tekintélyes helyet foglal el. Nálam a tv-n aznap sportból umagi és jászvásári tenisz ment, és csupán akkor döbbentem rá, hogy szokatlan dolgok történnek, amikor a világhálón csatangolva itt-ott rábukkantam, hogy az olimpiai megnyitót és vele együtt Párizst meg Franciaországot kemény támadások érik.
Egy olimpiai megnyitó szerintem nem nagy eset. Még a sportolóknak hagyján, mindenki másnak ez egy rutinos szokás, amit legjobb azonnal elfelejteni. Elvégre a rendező város és ország általában szimbolikus bemutatkozását csak nagyon kevesen értik és méltányolják, annak befogadására ugyanis a többség teljesen felkészületlen.
Érdekes, hogy a legtöbb rosszindulatú észrevétel, amit nyugodtan nevezhetünk becsmérelőnek is, azok részéről hangzott el, akik szívesen mondogatják, hogy nem kell keverni a sportot és a politikát. Mindegy, hogy ők most ezt tudatlanságból vagy szándékosan tették, marad a tény, hogy a bulvármédia és egyes politikai körök valós ok nélkül feketítettek és sértegettek rendületlenül. A megnyitó tartalma mondja – annak, aki hallani akarja –, hogy Párizs annyi mindent megélt és átélt, hogy a legújabb ellenségei semmit sem árthatnak.
