A vajdasági klubok múltja, jelene és jövője

Kazi Zsolt tizenöt éve a Magyar Szó sportrovatának tudósítója, emellett igen sokrétű személyiség, szerteágazó tevékenységgel. Ezt novemberben az oromi falunapon meg is köszönték neki az Oromért elismeréssel, ugyanis a település nemcsak büszke rá, hanem hálás is lakosának, akinek neve egybeforrt már a focival. Zsolt az alacsonyabb osztályú ligákról, illetve a női futballról ír legszívesebben és leggyakrabban. Csaknem egy évtizedet dolgozott a női labdarúgásban. 2017 és 2024 között elnöke volt a magyarkanizsai női labdarúgóklubnak. A csapat a legnagyobb sikerét a 2022/23-as idényben érte el, a harmadik helyet szerezték meg a női Szuperligában. 2014-ben jelent meg Az oromi labdarúgás története a hőskortól 1991-ig című hiánypótló kiadványa – egy korlenyomat, amely már most nagy érték, az utókornak pedig valódi kincs lesz.

Kazi ezzel saját magát is beírta Orom történetébe. 2021-ben látott napvilágot A délvidéki foci elhallgatott időszaka című könyve, amely egy sokáig eltitkolt periódust, a bácskai és a bánáti futball második világháború alatti történetét dolgozza fel. Zsoltot mindenki a focival köti össze, nem véletlenül, hisz a sportélet aktív képviselője, és ami a focitörténetet illeti, minden szeglet jó ismerője. Szakmai elhivatottságán túl a fiatalok és kevésbé fiatalok is felnéznek rá, és tudják, hogy ha futballról van szó, Kazi Zsolt fáradhatatlan, ugyanakkor közvetlensége és jóindulata is követendő példaként áll a többség előtt. Elmondása szerint szeretne továbbra is aktív részese lenni az oromi labdarúgóklubnak, illetve a sporton keresztül a délvidéki magyarságot érintő témákról szeretne publikálni továbbra is.

A díj is kiváló apropót szolgáltatott a beszélgetéshez, megkeresésünkre szívesen mesélt a fociról és egyáltalán a sporthoz fűződő tevékenységéről és terveiről.

Jelen pillanatban mi a helyzet?
– Az oromi egyesület, mint sok más környékbeli kis klub, nehézségekkel küzd, az anyagi és a káderhiány miatt egyaránt. Jelenleg az oromi focicsapat felét helyiek alkotják, a többiek vidékiek.

Mindig is szívügyed volt az oromi foci, hisz könyveket is írtál. Az egyikben ennek történetével foglalkozol, míg a másik a második világháború alatti időszakot tárja elénk. Hogyan adtad a fejed könyvírásra, miért érezted ezt fontosnak?
– Elsősorban azért, hogy ezek az információk fennmaradjanak, ne vesszenek el. Az oromi futballklub első húsz évéről akkor jelentettem meg egy kiadványt, amikor kerek évfordulója volt az 1974-es győzelemnek, ez 2014-re tehető. Itt elsősorban az volt a cél, hogy a helyi közösség lakosságát tájékoztassam ezekről az eseményekről. Sok fényképet kaptam az egykori focistáktól és szurkolóktól is, és információkkal is szolgáltak. Szívügyem volt ennek a kiadványnak megjelenése. A másik kötet pedig a Covid ideje alatt született meg, amikor sokkal több szabadidőm volt. Úgy éreztem, hogy azt a témát több évtizeden keresztül eltitkolták előlünk. Az ötletet egy, a Magyar Szóban megjelent újságcikk adta, amit 2012-ben olvastam. Az egy újvidéki klub történetéről szólt, ezután kezdtem el még inkább érdeklődni a téma iránt. Jó pár évig gyűjtöttem az anyagokat, és 2020–21-ben meg is írtam. Hálás vagyok a tóthfalui labdarúgó-akadémiának, ugyanis ők segítettek a kiadásban.

Volt-e a kutatásod ideje alatt olyan információ, amely merőben megváltoztatta a gondolkodásmódodat az akkori fociról?
– Csak történeteket hallhattunk arról az időszakról, részinformációkat. Azt hittem, hogy a háború alatt nem is zajlott sportélet, de ahogy egyre jobban belemerültem a témába, világossá vált számomra, hogy 1941–44 között a Délvidéken is nagyon kiterjedt labdarúgóélet zajlott. Az akkori bácskai labdarúgócsapatok a magyar labdarúgás szerves részét képezték. Akkoriban a magyar foci nagyon fejlett szinten állt, Európában az élmezőnyhöz tartozott. Mindenféleképp érdekes történet és kutatás volt ez számomra.

Egyebek között ezért is jutalmaztak az Oromért elismeréssel. Mit jelent számodra a díj?
– Természetesen nagyon jó érzés volt, amikor bejelentették, hogy díjazott vagyok, hisz ezzel is elismerik a több évtizedes munkát. Szokták mondani, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, de úgy érzem, ezt a tételt most kicsit átírtuk. Ez az elismerés arra is ösztönöz, hogy folytassam a korábban elkezdett sportbeli tevékenységeimet.

Mik a terveid?
– Jelen pillanatban a legfontosabb cél, hogy az oromi futballklubnak legyen jövője. Magyarkanizsán, illetve a környékbeli községekben is rengeteg kistelepülésen megszűnt a labdarúgóélet, és ezt szeretnénk nálunk elkerülni. Majdnem tíz évig voltam Magyarkanizsán a női labdarúgóklub elnöke, bár ez az egyesület most Topolyán működik, ott is besegítek, és nagyon szeretném, ha ez a klub kiléphetne a nemzetközi porondra.

Milyen élményeid voltak Magyarkanizsán ez alatt a tíz év alatt, míg a női labdarúgóklub elnöke voltál?
– Nagyon jó élményekkel gazdagodtam. Már a kezdeteknél ott voltam, amikor a lányok még a legalacsonyabb ligában szerepeltek. Akkoriban gyerekcipőben járt a női labdarúgás Szerbiában. Utána szép lassan fejlődött a szakág, mi is feljutottunk a lányokkal az első osztályba, majd pedig a Szuperligába. Szemtanúja voltam egy bajnoki címnek, egy kupagyőzelemnek és szép sikereknek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem.

Más-e a női labdarúgás, mint a férfi?
– Teljesen. Sokan, akik első ízben látnak női meccset, csalódnak, mert ugyanazt várják, mint a fiúktól. Ám van különbség! A nőknél nincs akkora lövőerő, sebesség, izomerő, de annak is megvannak a maga szépségei. Míg a férfiaknál rengeteg a színészkedés, a lányoknál ez elenyésző. Ha egy női mérkőzésen egy lány a földre került, akkor annak már komoly oka volt. A női foci fejlődésben van világszerte, remélem, hogy továbbra is töretlen lesz a felívelése.

Mivel foglalkozol mostanában, min dolgozol?
– A fejemben már megvan még egy kiadvány terve, egy magyarkanizsai ismerősömmel már régóta beszélgetünk arról, hogy ha lesz időnk, szeretnénk megírni a Tisza Menti Liga ötvenéves történetét a kezdetektől. Ehhez is gyűlik már az anyag, csak idő kell hozzá.