2024. november 24., vasárnap
KERÉKPÁROZÁS – TOUR DE FRANCE

Amikor az ismert forgatókönyv is parádés

Vasárnap este a párizsi, mitologikus elnevezésű Champs-Élysées (elíziumi mezők) sugárúton véget ért a világ legnagyobb kerékpárversenye, a Tour de France. A Diadalív – ahogy az a szombati utolsó hegyi etap után biztossá vált – idén Egan Bernalt, a mindössze 22 éves csodagyereket köszöntötte sárgában, az Eiffel-torony pedig a győztes hazájának tisztelegve a kolumbiai zászló színeibe öltözött.

Több meghatározó pontról kell szót ejteni, ha az utóbbi évek legizgalmasabb Tourjáról beszélünk. Elsőként rögzíteni kell a tényt: immár a 2019-es országúti szezon második háromhetesét is dél-amerikai versenyző nyerte, az ecuadori Carapaz Giro-sikere után most Kolumbia iratkozott fel a Tour-győztes országok listájára. A közelmúltban jó ideig Quintana tűnt a kontinens legjobb háromhetesezőjének, ám mostanra kijelenthető, hogy a földrész legújabb nagy generációja nemcsak hogy kopogtat az ajtón, hanem magabiztosan át is lépte a küszöböt.

A csapatok szintjén egészen elképesztő, hogy az utóbbi nyolc Grand Boucle-ból („Nagy Hurok”) hetet besöprő Ineos (az alapítástól idén tavaszig Sky) negyedik különböző emberével állt a dobogó csúcsára. Érdekesség, hogy Wiggins (2012), Froome (2013, 2015, 2016, 2017) és Thomas (2018) után Bernal személyében az első nem brit nevelésű bringás vitte diadalra a fegyelmezett, hajszálpontosan kiszámított és precíz angolszász versenyszellemet. Az pedig szinte sorsszerű, hogy a szombati utolsó hegyi szakaszt épp az a Nibali nyerte, aki 2014-ben egyetlenként meg tudta törni az évtizedes sormintát.

Hozzá kell tenni, hogy bár a Dave Brailsford vezényelte csapat 2012 (Wiggins, Froome) után másodszor ünnepelt kettős győzelmet (a címvédő Thomas második lett), a tény, hogy az Ineos nem uralta az elmúlt évekhez hasonló mértékben a versenyt, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy több évtizedes viszonylatban az egyik legkiszámíthatatlanabb franciaországi megmérettetésen vagyunk túl. A kiegyenlítettebb erőviszonyok magától értetődően hozták az ösztönösebb, bevállalósabb és szurkolói szemmel kétségkívül látványosabb versenyzést.

Ehhez a látványossághoz elengedhetetlen volt a két francia hős. A két hétig sárga trikóban tekerő, minden várakozást felülmúló, valódi nemzeti hőssé váló Alaphilippe a világ egyik legjobb egynapos klasszikusmenőjeként tavasszal még Milánó–Sanremót nyert, most pedig hihetetlen módon vedlett át szakaszversenyzővé, s napról napra oroszlánként harcolva, foggal-körömmel ragaszkodott az emberfeletti pluszerőt adó maillot jaune-hoz. A másik, tragikusabb sorsú hazai, Pinot talán az egyetlen ember lehetett volna, aki lépést tud tartani Bernallal az Alpok sorsdöntő emelkedőin. Thibaut balszerencsés lesérülése, majd könnyek közti versenyfeladása évekre elegendő „mi lett volna, ha” tárgyú merengésre ad lehetőséget – különösen, ha arra gondolunk, hogy Franciaország legutóbb a legendás, ötszörös győztes Bernauld Hinault révén ünnepelt, a távoli 1985-ben… Bardet pöttyös trikója (hegyi pontverseny) talán nyújt némi vigaszt a galloknak.

Nem utolsósorban Peter Saganról sem szabad megfeledkezni, a szlovák szupersztár ugyanis hetedszer nyerte meg a ponttrikót. A teljesítmény egyetlen ok miatt nem kapott az esemény súlyához megfelelő mértékű visszhangot: tudniillik szinte mindenki, szakértők és szurkolók egyaránt, előre neki adták a rekordot jelentő zöldet. Sagan az eredménnyel maga mögött hagyta a minden idők egyik legjobb sprinterének és a valaha élt egyik legjobb német kerékpárosnak tartott Erik Zabelt, aki 1996 és 2001 között hatszor állt zöldben a párizsi dobogóra. Tény ugyan, hogy kizárólag a hajrázást tekintve valószínűleg a Champs-Élysées-n ünneplő Ewan volt a mezőny legjobbja, ám a zöld trikó megszerzését épp az teszi nagy kihívássá, hogy egy „egyszerű” sprinterénél sokoldalúbb repertoárra van szükség – Sagan hét ponttrikója ezért is elképesztő.

Végezetül egy bizalmat adó felvetés: a néhány hetes hír, miszerint Peák Barnabás szerződést kapott az egyik legerősebb World Tour-sortól, a Mitcheltontól, reményt adhat arra, hogy 2005 és Bodrogi László után jövőre, másfél évtizednyi szünet után talán ismét lesz magyar versenyző, akiért szurkolhatunk a világ legnépszerűbb kerékpárversenyén.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás