A szakértőknek és rajongóknak nem kevesebbet, mint 31 évet kell visszamenniük a múltba, ha ahhoz foghatóan izgalmas eseményeket keresnek a Tour de France történetében, mint ami a minap lezajlott a Francia-Vogézekben, a Gyönyörű lányok platóján (La Planche des Belles Filles). 1989-ben Greg LeMond 50 másodperces hátrányt fordított meg Laurent Fignonnal szemben az utolsó, Párizsban végződő időfutamon, amivel minden idők legszorosabb győzelmét aratta a Nagy Körön – az amerikai 21 szakasz és 3285 kilométer után 8 másodperccel lett jobb a franciánál.
Pogačar (jobbról) és Roglič küzdelme felejthetetlenné tette az idei Tour de France-t (Fotó: Beta/AP)
A Tour szombati egyéni időfutama az utolsó olyan etap volt, amelyen változhatott az összetett, de az előzetes erőlatolgatás szerint a sárga trikós Primož Rogličnak nem igazán kellett tartania Tadej Pogačartól – számosítva, 90-95 százalék esélyt adtak arra, hogy 57 másodperces előnyéből legalább valamennyit megőriz, sőt, a legtöbbek jobb időt vártak tőle, mint a szemtelenül fiatal kihívótól. Ami aztán a 36 kilométeres kronón lezajlott, a megtörténés pillanatában legendássá vált: egyszerűen hihetetlen volt végignézni, hogy a három héten keresztül rezzenéstelen arccal tekerő, végtelenül magabiztos, vérprofi Rogla alól percről percre csúszik ki a talaj, pontosabban, hátáról le a sárga trikó. Pogačar fél órával élete nagy versenye előtt még félmeztelenül melegített, majd önkívületi állapotban kenterbe verte a mezőnyt. Még arról sincs szó, hogy Roglič rogyott meg, hiszen az ötödik időt teljesítette, egyszerűen „Pogi” járt mindenki másnál eggyel magasabb szférában.
Jó kérdés, vajon mi tette lehetővé ezt a teljesen elképesztő és váratlan fordulatot. A Jumbo-Visma csapata három héten át úgy működött, mint egy tökéletes gépezet, elhitetve, hogy képtelenség zavarba hozni őket, Roglič pedig ennek a gépezetnek volt tökéletes kiteljesülése. Jelképes volt, ahogyan a Grand Colombieren a címvédő Egan Bernal leszakadt a sprinteket nyerő Wout van Aert hegyi tempójától: ha eddig bárki is kételkedett volna, legkésőbb ekkor bebizonyosodott, hogy ez a csapat tényleg verhetetlen. Aztán megtörtént a szombat, a lehetetlen, és vasárnap este Pogačar ünnepelt sárgában a Champs-Élysées-n. Elemzéssel, a leadott erőmennyiségek tanulmányozásával, a két főszereplő formaalakulásának kutatásával stb. biztosan magyarázatot lehet találni az eseményekre. Egy azonban biztos: ha az ifjú titán nem olyan lelkiállapotban, a győzelem hitével áll rajthoz a sorsdöntő napon, nem történt volna meg a csoda.
Említés szintjén nem szabad megfeledkeznünk néhány további tényről: az Ineos, korábbi nevén Sky egyeduralmának vége; az évtizedes viszonylatban hű csapatsegítő Richie Porte élete eredményét érte el első Tour-dobogójával; immár kész tényként kell kezelni a teljes generációváltást a profi kerékpározás világában; és az is biztos lett, hogy a korábban hétszeres zöld trikós Peter Sagant meg lehet verni ebben a különversenyben, ha valaki elég erős és kitartó, amilyen Sam Bennett volt.
