Vasárnap késő délután a némileg megkurtított Vuelta a España 18. szakaszával véget ért az országúti kerékpáros szezon. A spanyol viadalon tizenöt év, vagyis 2005 után először született címvédés: 2003 és 2005 között a pehelysúlyú hazai Roberto Heras sorozatban három – akkor még aranyszínű – trikót nyert, most pedig a tavaly is ünneplő Primož Roglič ismételte meg elsőségét – igaz, nem többperces előnnyel, csak 24 másodperces fórral az ecuadori Richard Carapaz előtt. Az utolsó hegyi szakaszon, a Covatilla emelkedőjének utolsó kilométerein ugyan déjà vu érzése lehetett a nézőnek, amikor az ecuadori egyre távolodott a piros trikóstól, de a néhány hónappal korábbi Tour de France szenzációs szombatja (Tadej Pogačar elképesztő fordítása az időfutamon) nem ismétlődött meg, „Roglának” nem kellett rövid időn belül másodszor is összeomolnia.
Az exsíugró kapcsán talán a sokoldalúságról érdemes beszélni. Személyes vélemény, de jó volt látni, hogy a szervezők bármennyire is a hegyekre összpontosítottak, a legösszetettebb képességű ember nyerte a körversenyt: érdekes elemzések láttak napvilágot, hogy pusztán a hegyi szakaszokat tekintve, valamint az időfutam eredményeit kivonva, továbbá a szakaszhelyezésekkel szerezhető bónuszmásodperceket elhanyagolva egyaránt Carapaz lett volna az első – csakhogy ezek a tényezők is játszottak, és ezzel a főszereplők is tisztában voltak. Vagyis a Vueltát a szó legnemesebb értelmében a verseny legjobb kerékpárosa nyerte.
Zárásként még néhány bizakodó gondolat. Ugyan több helyen megemlítették, de nem került a figyelem középpontjába, szerintem viszont kulcsfontosságú tényről van szó: Roglič Danilo di Luca 2007-es Giro- és Liège–Bastogne–Liège-győzelme óta az első, aki egyazon szezonban nyert meg egy Grand Tourt és egy Monumentumot, a Vuelta mellett ő is az LBL-t húzta be egy hónapja. A sportág utóbbi évtizedeiben az egyre magasabb szintű „szakosodás” volt a tendencia, vagyis egyre elképzelhetetlenebb volt, hogy egy háromhetesmenő jól tekerjen valamelyik egynapos klasszikuson, hiszen a kettő egészen más típusú felkészülést és versenyzést igényel. Ezzel szemben a szlovén több mint egy évtized után az első, aki azt a korszakot idézi vissza, amelyben a „legjobb” egyfajta univerzális legjobbat jelentett, nem pedig a sportág egyik részének legjobbját.
