Amikor tavaly nyáron az újvidéki Vojvodina Asztaliteniszklub leszerződtette a 44 éves bácsföldvári Polyák Istvánt, senki sem feltételezte, hogy ezzel tulajdonképpen a bajnoki cím megszerzését alapozta meg. A Vojvodinának ugyanis akkor égetően szüksége volt egy játékosra, hogy annyira-amennyire ütőképes férficsapata legyen. A volt válogatott veteránnak éppen nem volt szerződése, így Lazar Kurteš, a Vojvodina szakmai főnöke, abból a megfontolásból kiindulva, hogy jó lesz egy tapasztalt a háznál, aki kora ellenére még ponterős is lehet, rábeszélte Pityut, hogy lépjen a piros-fehérek soraiba.
Pityu nem várt el magától túl sokat, viszont arra sem gondolt, hogy a megbeszélt járandóságait sem tudják időben kifizetni, ám a maga becsületes módján nemcsak végigjátszotta az idényt, hanem mint kiderült, az egész csapatbajnokság egyik kulcsfigurája lett, aki a döntő egyik meccsén a belgrádi STAK csapatának mindhárom tehetséges fiatalját le is győzte és hozta meg a titulust szinte szavatoló pontokat.
A szép siker után, mi sem természetesebb, beszélgetésre invitáltuk a megrendíthetetlen védő stílusáról ismertté vált asztaliteniszezőt, akinek eredményeiről és sikereiről lapunk a múlt század nyolcvanas éveiben szinte hetente beszámolt, s aki most, 33 éves pályafutás után fejből még hozzávetőlegesen sem tudhatja felsorolni nemcsak a megszerzett titulusokat és serlegeket, hanem az összes klub nevét sem, amelyek színeiben fellépett.
– Tavaly, az átigazolási időszak vége felé kerestek fel a Vojvodinából, amikor már azt hittem, hogy ennyi év után klub nélkül maradok, mert a másutt felkínált lehetőségekkel nem voltam teljesen elégedett. Kiderült, hogy két játékosukkal, a Čonić fivérekkel valami félreértésük támadt, amiért azok távoztak a klubból, és ekkor ugrottam be a képbe, hisz tudták, hogy szabad vagyok, mert korábban náluk is érdeklődtem, tudnának-e klubot ajánlani. Úgy ítéltem meg, hogy a Vojvodina jó választás lesz, hisz közel van munka- és lakhelyemhez is. Volt más szuperligás klubtól is ajánlat, de általában mindenki félt attól, hogy mire vagyok még képes.
• Most láthatták!
– Igen, viszont önmagamat is megleptem, nemcsak a Vojvodina vezetőségét, amely meccsenként, ha csak lehet, egy pontot várt tőlem. Erre a Partizan és a Zvezda ellen hoztam 2-2-őt... A Vojvodina ereje tulajdonképpen abban rejlett az idén, hogy valaki mindig kitett magáért, húzó ember volt, a többiek pedig besegítettek.
• Ismerted leendő klubtársaidat?
– Tudtam róluk, hogy jó játékosok, de keveset láttam őket, nem voltam pontosan tisztában vele, hogy mire képesek, függetlenül attól, hogy tavaly is döntőt játszottak. Mégsem gondoltam volna, hogy bajnoki cím lesz a vége. Azt tudhattam, hogy versenyben leszünk a magas helyezésért, de nem is annyira az ő teljesítményüktől tartottam, hanem a magamétól.
• Ezt hogyan értsük?
– Megváltozott a bajnokság versenyrendje, nem volt többé első és második játékos, hanem mint még régen, amikor a jugoszláv bajnokságban játszottunk, a három játékos eredményeitől egyformán függ a meccsek kimenetele, hisz mindenki mindenkivel találkozik.
• Nehéz három helyen lenni egyszerre, ezért hogyan sikerült egyeztetni a munka, a család és a klub követelményeit?
– Nem volt könnyű, hisz éppen a munkahelyi elfoglaltság miatt hetente csak egyszer, ritkán, fontosabb meccsek előtt kétszer jártam le Újvidékre, és hetente egyszer – amiért köszönettel tartozom a Pető fivéreknek – Temerinben is edzettem, ahol egyébként lakatos vagyok egy cégben. Én azonban a vállaltakat becsületesen teljesítettem.
• Bácsföldváron is edzettél?
– Nem, mert ott nincs megfelelő edzőpartner, esetleg néha Sándor bátyám lányával sparringoltam, meg nekem már a heti edzésadagom amúgy is csak kettő. Előfordult néha, hogy háromszor edzettem, de arra törekedtem, hogy egymást követő napokon ne álljak az asztalhoz, hisz nem viselem el már könnyen a terhelést, és egyre hosszabb a felépülési időszak is.
• Viszont a csúcson válogatott, mi több csapat-világbajnoki érmes is voltál. Emlékezz vissza arra az időre!
– A játékot 11 évesen 1975-ben kezdtem, akkor még nem védőként, és elég gyorsan haladtam. Amikor átirányítottak a védő stílusra, új ütőt kaptam, és még ma is azzal a fával játszok. Sok helyezésem volt a tartományi és egyéb bajnokságokon, az érmek és serlegek számát nem is tudom. Érdekesség talán a pályafutásomból, hogy előbb jutottam be az ifjúsági válogatottba, mint a bácsföldvári első csapatba. Anyaegyesületemmel harmadikok voltunk a ligában, párosban több első helyem volt a szabadkai Mirko Gavrilovićtyal, egyéniben többször az elődöntőig jutottam. Az 1987-es év jó esztendőm volt, abban az évben nősültem, és bronzérmet nyertem Új-Delhiben a világbajnokságon. Kalinić, Lupulescu, Primorac, Zalaznik és én voltunk a csapatban. Csak egy csoportmeccset játszottam, de nagyon jól, hisz három pontot hoztam a lengyelek elleni sorsdöntőnek bizonyult meccsen. 1988-ban ott voltam a párizsi Eb-n, de csapatban egyet sem játszottam. Egy évre rá bevonultam, és a szövetség viszonyulása miatt visszavonultam a válogatottból. Korábban még Mediterrán Játékokon nyertem érmet csapatban.
• Gondolom, még nem akarod abbahagyni?
– Még játszanék, ez az igazság. Egyelőre azonban senki sem keresett fel, gondolom május végéig kiderül, hogy szerződtetnek-e.
• Miért ne? Jörgen Persson 42 éves, Zoran Primorac 41, s az idősebbek még emlékeznek rá, hogy például meddig is csinálta valamikor Dragutin Šurbek.
– Sokan azt hiszik, hogy a védőnek könnyebb. Pedig nem. Sem fizikailag, sem taktikailag. Az egyetlen előny, hogy jó helyzetben vagyok, amikor az első két ütést már visszaadtam. Nekem mindig rövidet adogatnak az egyik oldalra, azután behúznak egy hosszút a másikra. Csak azt nem tudják, hogy én az asztaliteniszt a sakk és az ökölvívás keverékének tartom, s amikor az ellenfél két labdával akarja zárni a pontot, már a harmadik ütést is előre kiszámítottam.
• Nyertél hírességek ellen, legyőzted például a német Rosskopfot is. Ki volt a kedvenc riválisod?
– Ilie Lupulescu. Ő sokáig nem tudott legyőzni, egyszerűen nem felelt meg neki a játékom.
