Hetet egy csapásra

Pontosan egy hónappal azután, hogy a házigazda Németország a nyitótalálkozón megsemmisítő vereséget mért Skóciára, Álvaro Morata felemelte a győztesnek járó serleget, és ezzel véget ért a 17. Európa-bajnokság. Számomra több minden miatt emlékezetes marad ez az egy hónap.

Kezdhetném mindjárt a tornagyőztes spanyolokkal, akik a kontinenstornák történetében egyedülálló módon négyszeres bajnoknak mondhatták magukat, s amire szintén nem volt még korábban példa, úgy harcolták ki a címet, hogy közben mind a hét mérkőzésüket megnyerték. Már az első csoportkör után meg lehetett tippelni: vagy ők, vagy a szintén lehengerlő formában játszó házigazdák lesznek a végső győztesek. Mindezt alátámasztotta a két csapat egymás elleni mérkőzése is. Bár a hispánok minden találkozójukat uralták, azért a vendéglátó elleni negyeddöntőben időnként rezgett a léc, elsősorban a németek egyenlítő találatát követő percekben.

Az angolok kapcsán megdőlt Epheszoszi Hérakleitosz mondása, miszerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Gareth Southgate szövetségi kapitány 2021-et követően ezúttal is elmondhatta, hogy papíron övé a legértékesebb keret, és a kreativitást és lehengerlő támadójátékot ennek ellenére is csak nyomokban felvonultató produkcióval mégis másodszor is a döntőbe vezette csapatát. Amit a pályán műveltek, azt talán úgy lehet legjobban leírni, mint a régi idők angol focijának – amely azon alapult, hogy egy hosszú előrevágott labda után tíz ember azért imádkozott, hogy a csatár meg tudja tartani addig a labdát, amíg a többiek felérnek a támadáshoz – és a sztárok egyéni villanásának a keverékét. Elég csak arra gondolni, hogy a nyolcaddöntőben fél percre voltak attól, hogy szégyenszemre vereséget szenvedjenek Szlovákiától, aztán jött Jude Bellingham. Vagyis, amit játszottak, az minden volt, csak joga bonito nem. Mindenesetre a tények Southgate-et igazolták, hiszen bár a századelőn voltak olyan – szerintem jobb – angol válogatottak, amelyek megpróbálták élvezni és játszani a labdarúgást, mégsem jutottak el nagy tornák döntőjébe. Más kérdés, hogy ez a machiavellizmuson alapuló valami mennyire nyerte el az angol labdarúgó-szövetség tetszését…

A következő dolog, ami bevillan, az a sztárok hattyúdala és az ifjú titánok feltűnése. A Toni Kroos, Cristiano Ronaldo és Luka Modrić fémjelezte generációnak ez volt az utolsó Európa-bajnoksága. Hivatalosan ugyan csak a német játékos jelentette be: felhagy a labdarúgással, de aligha hihető, hogy a portugál és a horvát mágus 43 évesen részt vesz majd a követező kontinenstornán. Ugyanakkor láthattunk olyan fiatalokat, elsősorban a 17. születésnapját a döntő előtti napon ünneplő Lamine Yamalt és a még szintén húszon aluli Arda Gülert, akik, ha fejlődésük töretlen marad, az elkövetkező évtized meghatározó játékosai lehetnek.

Az, hogy sem a magyar, sem a szerb válogatott nem jutott be a legjobb tizenhat közé, nem lepett meg. Mindkét csapat olyan csoportba került, ahol két ellenfél erősebb volt náluk, és eleve kétséges volt, hogy a harmadik, náluk papíron gyengébb rivális legyőzésével tovább lehet-e jutni. Aztán a magyar válogatott kapcsán ezúttal sem maradhatott el a már-már hagyományos matekozás: boldog-boldogtalan azt elemezte, milyen eredmények szükségesek ahhoz, hogy Szoboszlai Dominikék a nyolcaddöntőbe kerüljenek. Aztán a matekozást felváltotta az összeesküvés-elmélet felállítása. Volt, aki odáig ment, hogy kijelentette, a portugálok szándékosan verették meg magukat a grúzokkal, mert nem mertek a magyar válogatottal játszani. Ez aligha hihető, hiszen a franciákkal szemben a negyeddöntőben csak João Félix kapufára lőtt büntetője miatt kieső csapat ugyan miért tarthatott volna egy szemlátomást a csúcsformájától fényévekre járó és különben is fáradt Szoboszlaitól, a Varga Barnabás szerencsétlen sérülését követően színre lépő Ádám Martintól vagy Csoboth Kevintől, aki Skócia ellen ugyan Koplárovics Bélához hasonlóan meglőtte élete gólját, de előtte semmi érdemlegeset nem tett a válogatottmezben. Szerbia esetében ráadásul még az egy győzelem is elmaradt. Viszont jött a szokásos egymásra mutogatás. Szinte kibogozhatatlan volt, hogy Dragan Stojković szövetségi kapitány aktuálisan melyik, magát sztárnak képzelő labdarúgójával van hidegháborús viszonyban. A helyzetet csak rontották a hazai labdarúgást ismerni vélő szakemberek, akik a sajtón keresztül üzengettek Stojkovićnak, kit és miért kell az első repülőjárattal visszaküldenie Belgrádba. Az egésznek aztán nem is lehetett más a vége, mint a csoport negyedik helye.

Összességében úgy vélem, korántsem mondható el, hogy a valaha volt legjobb Európa-bajnokságon vagyunk túl. A végjáték ugyan izgalmas volt, ám a mérleg másik oldalán ott vannak az igencsak gyenge találkozók, úgy a csoportkörben, mint a kieséses szakaszban, amikor egy-egy csapat csak akkor volt hajlandó elkezdeni játszani, amikor hátrányba került. Viszont végül az is leszögezhető, hogy minden jó, ha a vége jó, hiszen a legszebb játékkal kirukkoló csapat nyerte meg a tornát, és ez a jövőt tekintve minden labdarúgást kedvelő embert bizakodással tölthet el.