1968 után ismét Olaszország adhatott otthont az Európa-bajnokságnak, de ezúttal már nem négy-, hanem nyolccsapatos végjáték formájában. Az itáliai legénység csupán a két hazai rendezésű tornán szerepelt, előbbire kivívta a kvalifikációt, utóbbira viszont odaítélték neki automatikusan a rendezési joggal együtt. A tizenkét évvel korábbi Eb mindmáig legalacsonyabb (1,4) gólátlaga nem sok jóval kecsegtetett, és a félelmek beigazolódtak (1,93 lett az átlag). A nyolc döntőst két csoportra osztották, a győztesek egyenesen a fináléba, míg a másodikok a bronzmeccsre jutottak – az Eb-k történetében ez volt az egyetlen torna, amelyen nem játszottak elődöntőt.
Az A csoportban az előző torna döntője is megismétlődött, ezúttal az NSZK Csehszlovákia feletti diadalával, a csapat később megnyerte a kvartettet. A másik csoportban a szervezett belgák pontazonossággal, de jobb gólaránnyal, illetve több lőtt góllal megelőzték az olaszokat, így kiharcolva a finálét. A római aranymeccsen az NSZK korán előnybe került Horst Hrubesch góljával. Negyedórával a rendes játékidő letelte előtt a belgák egy vitatható tizenegyessel, René Vandereycken révén egalizáltak, ám néhány perccel a hosszabbítás előtt szöglethez jutottak a nyugatnémetek. Karl-Heinz Rummenigge beívelt, Hrubesch meg magasabbra emelkedve védőjénél, befejelte a labdát. A hamburgi csatár ezen a napon talált be először válogatottmezben, és ekkor ragasztották rá a Fejelő Szörnyeteg becenevet.
Bronzmeccs: Csehszlovákia–Olaszország 1:1 (tizenegyesekkel 9:8). Döntő: NSZK–Belgium 2:1. Gólkirály: K. Allofs (NSZK-beli) 3 gól. A torna csapata: Zoff (Olaszország) – Gentile (Olaszország), Scirea (Olaszország), Kh. Förster (NSZK), Briegel (NSZK) – Schuster (NSZK), Tardelli (Olaszország), H. Müller (NSZK) – K.-H. Rummenigge (NSZK), Hrubesch (NSZK), Ceulemans (Belgium).
