Az élet színpadán mindannyian álarcos vendégek vagyunk, és az adott helyzettől függően eltérő szerepkörökben mutatjuk meg „önmagukat”. A túlzott önfeltárás, a selfie-k, a megosztott képek is olykor ezekről a szerepkörökről árulkodnak, hiszen a közösségi portálokon talán még könnyebb egy vagy akár több bizonyos maszk mögé bújni. Kit is rejtenek az álarcok, mi minden van a jelmez és az a sok selfie mögött?
Gyakran tapasztaljuk, hogy mások egészen eltérően látnak bennünket. Ez annak köszönhető, hogy énünknek háromféle megnyilvánulása van. Az egyik, amilyennek hisszük magunkat. A második, ahogy mások látnak bennünket. A harmadik, és egyben a legfontosabb változat az igazi énünk, amellyel a legtöbbet kellene foglalkoznunk.
A szülői elvárások, az általuk közvetített társadalmi normák már korán megkövetelik azt, hogy az adott pillanatokban és élethelyzetekben megfelelő módon cselekedjünk. Idővel az oktatási intézményekben, majd a munkahelyünkön az előírt szabályok szerint szorosan tartjuk magunkat a szerepkörünkhöz. Ez természetes is, hiszen nem egyformán viselkedünk otthon vagy a munkahelyünkön. Amikor a fájdalom érzésétől óvjuk magunkat, szintén bizonyos szerepkörbe bújunk. A szülők elvárásai, az iskolai feltételek, majd a munkahelyi követelmények idővel arra ösztönöznek bennünket, hogy védekezésképpen bizonyos álarc mögé rejtőzzünk. Valójában ezt azért tesszük, mert a világ ilyen. A külső képre összpontosít, az alapján ítél, utasít vagy fogad el bennünket. Idővel viszont fennáll annak a veszélye, hogy teljesen azonosulunk a valamelyik szerepkörünkkel, és meg is feledkezünk arról, hogy maszkot viselünk. Ezért sokan hiszik azt, hogy a státus, egy öltöny vagy kosztüm, szép ruha, drága telefon, luxuskocsi, jól pozicionált partner határozza meg énünket.
A közösségi oldalakon is – az élet nagy színpadához hasonlóan – álarcos vendégek vagyunk. Valójában a Facebookra, az Instagramra is általában olyan képeket töltünk fel, amelyek tökéletesebb, frissebb, boldogabb énünkről árulkodnak. Egy kattintással bemutathatjuk ideális hétköznapjainkat, álomszerű nyaralásunkat, egekig szárnyaló sikerünket és boldogságunkat. Hogy reggel milyenek vagyunk smink nélkül, vagy egy hidegebb borús napon, amikor legszívesebben egész nap pizsamában szaladgálnánk, és ki sem mozdulnánk otthonunkból, azt már nem szívesen osztjuk meg a nagyközönséggel.
| A megfelelés kényszere egy igen alattomos dolog, észre sem vesszük, és máris más életét éljük a sajátunk helyett... |
Olykor a selfie-ket is egyfajta álarcként, védőpajzsként használjuk, hogy sebezhető, magányos énünket még véletlenül se lássa senki. A selfie-kkel és az álarcokkal kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon kire irányulnak? Tényleg önmagunkról árulkodnak, vagy másoknak szánjuk őket? A kutatások szerint a selfie-k dokumentarista jelleggel is bírnak, valójában arról szólnak, hogyan szeretnénk életünkre visszatekinteni. Önmagunkra összpontosítunk, saját énünket szeretnénk ezáltal jobban megismerni. A másik szempont szerint a hangsúly azon van, hogy mások milyennek látnak bennünket. Eszerint a selfie elsősorban a benyomáskeltés eszköze, amikor is idealizált, szebbik énünket mutatjuk meg egy kattintással.
A Youtube-on számos olyan kisfilmmel találkozhatunk, amelyek hasznos tanácsokat adnak arról, hogyan, milyen beállítási szögből, megvilágításból készíthetünk előnyösebb selfie-t. Kutatási eredmények arról is tanúskodnak, hogy az ilyen képek általában pozitív környezetben, hangulatban jönnek létre, pozitív életérzésről árulkodnak, továbbá hatalmat, presztízst, sikeres helyzetekben készülnek. Mindezzel addig nincs is semmi gond, amíg nem veszítjük el önmagunkat. Mégis egyre gyakrabban tapasztalom azt, hogy sokan nincsenek tisztában igazi énjükkel. Mások esetében sokkal könnyebben észrevesszük, ha egy maszk vagy sok selfie mögé rejtőznek, ám saját magunkkal jóval elnézőbbek vagyunk. Hol van az a bizonyos határ, amikor ez már káros, az egyén megfeledkezik önmagáról, és szerepköreinek szorításában éli mindennapjait? Szerintem az a szerencsés, ha egyszer csak úgy érezzük, hogy már-már fuldoklunk, és az álarcunk viselése túl szorossá vált. Ilyenkor lépjük át szerepeink határát, tegyük fel magunknak a „ki is vagyok én valójában” kérdést, és ezután próbáljuk meg felfedezni igazi belső, rejtett énünket.
