Az újvidéki Ivánovics Viktor a múlt évhez hasonlóan az idei Fölszállott a páva népzenei és néptánc-tehetségkutató vetélkedőn is bemutatta tehetségét. Számos díjjal és elismeréssel a háta mögött vágott újra neki a megmérettetésnek. Többször ért el első helyezést a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőn, az Általános Iskolások Művészeti Vetélkedőjén, valamint Mohácson az Országos Népzenei Tehetségkutató Versenyen.
Fotó: Ótos András
Az idei Fölszállott a páván hangszeres kategóriában versenyzett, és kimagaslóan szép eredményt ért el, ugyanis eljutott a középdöntőig. Meggyőző hangszerjátékával és énekével mindannyiunkat elvarázsolt, és az élő adások alkalmával izgatottan szurkolhattunk neki. Az elődöntőben a Gúnártánccal, azaz szlavóniai magyar dallamokkal készült, a középdöntőben pedig Alsó-Tisza-menti dallamokkal lépett fel. Elmondása szerint nagy hajtóerőnek számít az, hogy továbbra is közönség előtt mutatja be tehetségét, és népszerűsíti a népdalok hagyományvilágát. Fiatal kora ellenére már azon gondolkodik, hogy még komolyabban foglalkozzon a zenével. Tervei között szerepel az is, hogy jelentkezzen a jövő évi Fölszállott a páva versenyre.
– A zsűri értékelte azt, hogy mennyit fejlődtem, és úgy gondoltam, ott a helyem a vetélkedőben. Gyakorlás közben a számítógépen hallgatom a hangokat, és úgy énekelek. Mindez belülről fakad, improvizálok, és nem használok kottát. A sok gyakorlásnak és felkészítő tanáraimnak köszönhetően sokat fejlődtem. A hangszer sokat segít, ha hamiskás az ének. A tamburán lejátszom a tiszta hangokat, és így javítom az éneket. A muzsikálást, és a népdaléneklést idáig szabadidős foglalkozásként, mondhatni hobbiként éltem át. Eddig kutató, tudós szerettem volna lenni, most azonban már úgy gondolom, egész életemben a zenével szeretnék foglalkozni. Egyszer álmodtam arról, hogy a koncertemen pár millió ember foglalt helyet a közönségben. Számomra, aki énekléssel is foglalkozik, az a nagy kérdés, hogy hogyan válasszák iskolát, hiszen sok más tartozik az érdeklődési körömbe, és azon belül szeretnék megfelelő technikai tudást is szerezni – mutatott rá Ivánovics Viktor.
A 13 éves fiú E-prím-tamburán játszik, és főleg vajdasági magyar, szerb és szlovák népdalokat énekel. Mindez nem véletlen, hiszen többnemzetiségű családja mindenben támogatja, és tagjai igyekeznek hagyományhűen átadni a népdalok kimeríthetetlen kincsvilágát. Felkészítő tanárai Fábri-Ivánovics Tünde népdalénekes, Fábri Géza népzenész, valamint a 82 éves Oláh Sándor hagyományőrző tamburatanár. A szerb és szlovák népdalokat pedig Juraj Ferik karmester segítségével tanulja. A tehetséges fiú szívesen emlékezik vissza arra, amikor nagynénje, Fábri-Ivánovics Tünde népdalokat énekelt neki, és ez azóta is meghatározza hétköznapjait. A magyar dalok nagy részét Bodor Anikó és Kiss Lajos gyűjtéséből mai napig nagynénje válogatja Viktornak.
– Tanárként azt gondolom, egy ilyen komoly megmérettetésben az az elsődleges, hogy a növendékkel tartunk, és olyankor is támogatjuk őt, amikor kudarcai vannak. Fontos, hogy a gyermek számára mindez egy járható út legyen, és a maga módján szépen csinálja. Nem kell erőn felül teljesítenie, hiszen annak semmi értelme. Tanárként szerintem a legjelentősebb feladat, hogy a diáknak egy olyan munkafolyamatot teremtsünk meg, amelyben örömét leli. A gyerekeket nem kényszeríthetjük arra, hogy énekeljenek vagy akár táncoljanak. A figyelmüket kell felhívnunk arra, hogy ez egy jutalom, valamint milyen buktatókkal jár az, ha esetleg ezt nem csinálják. Nem fogják nekünk elsőre elhinni, de azok akik belekóstolnak, rájönnek, hogy ezt szeretettel tudják művelni – hangsúlyozta Fábri-Ivánovics Tünde.
Viktort és családját az ünnepek előtt nem sokkal otthonukban kerestük fel. Nem maradhatott el a kérdés, vajon a karácsonyi összejöveteleket milyen mértékben jellemzi az ének és a zene. Erre nagynénjétől kaptunk választ:
– Természetesen énekelünk és zenélünk. Karácsonykor közösen ülünk a családi asztalhoz. Édesapám az összetartás jelképeként kiosztja a szeletekre vágott almát, továbbá a diót, a fokhagymát, a mézet az egészséget szimbolizálva. Ezek a hagyományos gesztusok, az adventi koszorú is itt van, és ehhez igazán könnyen kapcsolódhatunk dalokkal. Tárgyi ajándékok helyett nagyobb hangsúlyt fektetünk a beszélgetésekre és a közös énekre. Idővel ez fejlődött, amikor a népzene az életem része lett, egyre inkább ezt sugároztam a családom tagjai felé. Ez egy olyan befogadó közeg, amit könnyen lehet dúsítani és gazdagítani. Annak ellenére, hogy családunkban nem mindenki zenész, mégis arra sarkalltuk őket is, hogy szólaljon meg az ének. Úgy gondolom, minden családban fellelhetők ilyen csírák, az a kérdés, észrevesszük-e azt, hogy ez mennyivel elemibb és felszabadítóbb érzés, mint csak ülni és hallgatni. Ebbe pedig Viktor húgával, Emmával csak úgy belecsöppent, nekik mindez már olyan természetesnek tűnik. Mivel többnemzetiségű családról van szó, Juraj Ferik karmesternek, Viktor anyai nagyapjának köszönhetően a szlovák néphagyományvilág is meghatározó a gyerekek életében. Nekik ebben a többnemzetiségű közegben kell feltalálniuk magukat. Az ő identitásuk még nagyon sérülékeny, és folyamatosan keresgélnek. Fontos, hogy a különböző népdalokat, eltérő néphagyományokat a fiatalok ne kényszerként éljék meg. Igyekszünk, hogy mindez számukra igazi örömforrás legyen, és arra ösztönözzük, hogy ők is vegyenek részt benne. A karácsony minden évben egy ilyen itt és most pillanat, amit ki kell használnunk. Ezeket a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő dalokat együtt érdemes elénekelnünk, mert csak akkor hatnak, mint a dió, a fokhagyma és a méz.
