„Nyugat-Fehéroroszországban és Nyugat-Ukrajnában levő lengyel hadifoglyok (14 736 személy, 97 százalékuk lengyel), valamint a börtönben raboskodók (18 632 személy, ebből 1207 katonatiszt, összesen 57 százalékuk lengyel) a szovjet hatalom elkötelezett ellenségei és a megjavulás reményével nem kecsegtető személyek, ezért az NKVD indokoltnak tartja: 14 700 hadifogoly és 11 000 rab agyonlövését (anélkül, hogy az elítéltekkel ismertetnék a vádakat, vagy bármilyen határozat születne a nyomozás lezárásáról és vádirat kiadásáról)” – áll abban a jegyzékben, amelyet Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa 1940. március 5-én küldött Sztálinnak. A lengyel hadifoglyok sorsát véglegesen megpecsételte az, hogy Berija javaslatát elfogadta, s saját kezűleg aláírta a Szovjetunió valamennyi vezető személyisége.
A szovjetek azokat a lengyel katonatiszteket lőtték halomra, akik a második világháború kirobbanásakor, 1939 szeptemberében a Lengyel Köztársaság keleti területein védték hazájukat a hadüzenet nélkül betörő szovjet agresszor ellen. A korábban Hitler és Sztálin között Lengyelország, Finnország, Litvánia, Lettország és Észtország kárára megkötött Molotov–Ribbentrop paktum rendelkezéseinek megfelelően, miközben a hitlerista Wehrmacht nyugatról nyomult be Lengyelországba, a Vörös Hadsereg néhány héttel később, 1939. szeptember 17-én keletről tört be az országba.
Mindkét irányból a hadsereget követte a titkosrendőrség is. Nyugatról a Gestapo , keletről pedig az NKVD , s tüstént előkészítették Lengyelország lefejezését, amelyet az értelmiségiek, a tisztek, a papok, vagyonosabb polgárok kiirtásával szándékoztak elérni. Gyakorlatilag ez alatt munka-, hadifogolytáboroknak, gulágoknak, központosító (koncentrációs) táboroknak nevezett, valójában haláltáborok egész sorának megszervezése értendő. A Szovjetunió és Németország titkosrendőrsége egyaránt kiválogatta a táborokban az együttműködésre hajlandó, továbbá a nehéz fizikai rabmunkára alkalmas személyeket, akiket elkülönítettek a többiektől.
Berlin és Moszkva ugyanúgy képzelte el a mindkét állammal meg nem támadási egyezményt kötött Lengyelország megszállását, ahogyan a külügyminisztereikről elnevezett paktum titkos záradékában az ország felosztását: a lengyel elit nélkül. , ,A lengyelek felett csak egy úr lehet, s az az egy a német. A lengyel értelmiség összes képviselőjét meg kell semmisíteni” – írta 1940. októberi titkos feljegyzésében a német vazallusállam helytartója, Hans Frank , aki az egész főkormányzóságot rezervátumnak, lengyel munkatábornak nyilvánította. Lényegében az előbbieket Berija már 1939 szeptemberében úgy fogalmazta meg, hogy mielőbb likvidálni kell a földbirtokosok, a papság, a nemesség és a kapitalisták kiemelkedőbb képviselőit.
A szovjet hadifogságba került lengyel tiszteket három különleges táborban tartották fogva. Miután a Szovjetunió vezetői elrendelték a több tízezer hadifogoly likvidálását, összeállították a menetoszlopokat. Az áldozatokat az öt tömeggyilkosság színhelyére gyalog hajszolták, vagy marhavagonokban és teherautókon szállították el. A mészárlás öt területe közül a leghírhedtebb Katyń, amely fogalommá vált, s ez alatt értjük a többi kivégzési színhelyet is. Az áldozatok többségét közvetlen közelről tarkólövéssel gyilkolták meg, közöttük Xawery Czernicki tengernagyot, Bronislaw Bohatyrewicz (a történészek egy része Bohaterewicz néven említi), Henryk Minkiewicz és Mieczyslaw Smorawiński tábornokokat, továbbá az egyetlen nőt, Janina Lewandowska alhadnagyot.
A tömeggyilkosság elkövetése után az áldozatok családtagjait balsejtelem gyötörte. A katonatisztek ugyanis egyidejűleg elhallgattak, nem adtak magukról semmiféle életjelt. A hozzátartozók többé nem kaptak tőlük (egyébként addig is cenzúrázott) leveleket, tábori levelezőlapokat. A legközelebbi rokonok leveleit és csomagjait a címzett ismeretlen jelzéssel visszaküldték. Mivel sok esetben a tiszti feleségek, családok jól ismerték egymást, rokonaik elnémulása nem sokáig maradt titokban. Mivel a hadifoglyok sorsáról, tartózkodási helyéről semmilyen értesülés nem érkezett, olyan rémhírek keltek szárnyra, hogy tengerbe fojtották őket.
Egyre több lengyel ellenállási szervezet kezdett nyomozni az ügyben. Wladiyslaw Sikorski tábornok, a lengyel hadsereg főparancsnoka, a menekültkormány elnöke 1941 decemberében Sztálinnal a Kreml ben folytatott megbeszélése során személyesen is érdeklődött az eltűnt hadifoglyok holléte iránt. Kérdésére Sztálin ezt válaszolta: Megszöktek. A megrökönyödött tábornok feltevésére, hogy 15 000 ember ugyan hova szökhetett el, azt a képtelen választ kapta, hogy Mandzsúriába.
Miután a náci haderő lerohanta a Szovjetuniót, és leigázta Lengyelország egész területét, az orosz lakosság információi nyomán a katyńi tömegsírok helyét lengyel kényszermunkások fedezték fel. A lengyel egyenruhás holttestek kihantolása után értesítették a német hatóságokat. Az exhumációs munkákat 1942 februárjában kezdték meg, s áprilisban a berlini rádió világgá kürtölte, hogy a katyńi erdőkben 12 000 lengyel tiszt holttestét ásták ki.
Oskar Rudolf Kuehnel
A nácik nyolc tömegsírt hantoltak ki. Megállapították a gyilkosságok elkövetésének módját és a likvidálásra használt fegyverek típusát is. A vizsgálat során német gyártmányú fegyverek és lőszer használatáról jegyzőkönyv készült. Gyakorlatilag ez az egyetlen ellenérv volt és maradt az NKVD-nek a gyanúsítás ellen, noha szovjet hadműveleti alakulatok a zsákmányolt német fegyvereket és lőszert is használták. A Kreml bűnösségét bizonyítja, hogy az áldozatok és szeretteik közötti levelezés 1940 áprilisában megszakadt. A bűncselekmény időpontja pontosan meghatározható a tömegsírok fölé ültetett fák kora, továbbá a holttesteken keletkező különleges anatomo-patológiai képződmények alapján.
Az esztelen, brutális tömeggyilkosságban két magyar is áldozatul esett. Egyikük az 1897-ben Lengyelországban született, magyar családból származó Oskar Rudolf Kuehnel . A Lengyel Hadsereg századosi rangú hivatásos tisztjeként harcolt a nácik ellen. Szovjet fogságba esett, és az NKVD kozelszki lágerébe került. A katyńi erdőben 1940 áprilisában gyilkolták meg. Holttestét 1943-ban hantolták ki. Megtalálták egyenruhájában személyes okmányait és jegyzetfüzetét, amelyben az utolsó bejegyzett dátum 1940. április 7.
A másik magyar áldozat az 1890-ben Budapesten született Korompay Emánuel Aladár . A budapesti egyetem filológiai szakán végzett, majd áttelepült Varsóba. A lengyel hungarisztika egyik úttörőjének tekintik, az első magyar–lengyel szótár szerkesztőjeként öregbítette hírnevét. A varsói egyetemen dolgozott lektorként, ezzel egyidejűleg a magyar követség kultúrtanácsosi posztját is betöltötte. 1939 szeptemberében mozgósították. Kérhette volna felmentését, mint kettős állampolgár és követségi alkalmazott. Nem így tett. A szovjetek foglyul ejtették és az NKVD sztarobelszki lágerébe hurcolták. Noha Korompay Emánuel Aladár holttestét sohasem azonosították, neve szerepel a Harkovban kivégzettek jegyzékében. Varsói lakhelyének falára már 1992-ben emléktábla került, majd 2002-ben a varsói egyetem is emléktáblán örökítette meg nevét.
A háború borzalmai Korompay családját sem kímélték meg: egyik lánya a Varsó elleni náci légitámadásban életét vesztette, a másik a Gestapo fogságában a kínvallatások elől az öngyilkosságba menekült. Korompay felesége haláltáborban veszett el. Csak legidősebb lánya élte túl a háborút.
Korompay Emánuel Aladár
Nem harcolt fegyverrel a kezében a szovjetek ellen, nem is lőtték tarkón az 1879-ben született Orsós Ferenc patológust. A háború után meghurcolták, s börtönbe kerül, ha nem menekül Nyugat-Németországba. Azt rótták fel bűnéül, hogy a nácik felkérésére részt vett a tetemek azonosítását végző nemzetközi orvosszakértői csoport munkájában. A lőtt és a szúrt sebek szakértőjeként hírneves Orsós által kidolgozott módszer alapján jutott a nemzetközi bizottság arra a megállapításra, hogy a tetemek legalább három éve nyugszanak a katyńi erdőben, tehát a mészárlást a szovjetek követték el. Szakértői véleményéért a Vörös Hadsereg győzelme után háborús bűnösnek nyilvánították, és megfosztották akadémiai tagságától.
Több évtizednek kellett elmúlnia ahhoz, hogy Oroszország mai vezetői egyértelműen elismerjék: elődeik iszonyatos bűncselekmény elkövetésére adtak parancsot Katyńban. Vlagyimir Putyin miniszterelnök letérdelt az áldozatok emlékműve előtt, Dmitrij Medvegyev államfő megkövette a lengyel népet.
A katyńira emlékeztető srebrenicai vérfürdő kitervelői, ideológusai azt hirdették, hogy nemzedékükre hárul egy etnikailag megtisztított állam megteremtésének feladata. Lengyelország és Oroszország vezetői vállalták azt a nemes küldetést, hogy a két nép kapcsolatait megterhelő számos tragédia ellenére a mostani nemzedék elinduljon a megbékélés, a jószomszédság útján.
Magasztos feladat.
A tömegsírok helyét jelző lapok
