Szilágyi Nándor (Molnár Edvárd fotója)
Szilágyi Nándor szerényen vall önmagáról mint színészről, habár karakteres arca és markáns megjelenése megmarad a nézőben.
Az utóbbi időben egyes darabok díszlettervének elkészítését is rábízták, szabadidejében viszont szívesen nézi a világot lencsén keresztül. Fényképezett már lovakat, vizet, színészeket, zenészeket stb.
Legutóbb a dzsesszfesztivál kiállításán láthattuk fotóit, személyesen pedig a Népszínház Magyar Társulatá nak darabjaiban jelenik meg. Újonnan A tengeren nincsen sár című előadásban játszik.
Milyen figurát formálsz meg?
– Egy helybéli rendőrt alakítok, aki egyetlen barátja az egyik főszereplőnek. Megpróbáltam nem kidomborítani a rendőri vonásait, inkább az emberiekre összpontosítottam. Valójában igyekeztem megtalálni a rendőrben az embert.
Leginkább mellékszereplőként látunk a darabokban...
– Epizodista vagyok, ez így alakult. Nem is vagyok olyan alkat, aki viszi a repertoárt.
Melyik műfaj áll közel hozzád?
– Nem vagyok műfajfüggő. Egy könnyed zenés, vagy egy kőkemény drámai mű egyaránt kihívás számomra. Mindegy, hogy mibe vágod a fejszédet, mert fel kell aprítani...
Milyen az, amikor egy színész rendez?
– Néha hátrány, mert azt szeretné, ha úgy játszanánk el a szerepünket, ahogyan ő tenné. A rendezés is olyan szakma, amit meg kell tanulni. Jobban szeretek szakmabelivel dolgozni, a színház szükségelteti a rendezőt, nem vagyok híve a kollektív rendezésnek. Persze alapfeltétel, hogy a rendező jó legyen, egy lelkileg gazdag ember.
Nyakunkon a fesztivál-időszak, szeretsz utazni?
– Igen, habár maga az utazás, már kicsit fáraszt, viszont szeretek másmilyen közönséggel is találkozni. Ehhez nem kell messzire menni, elég egy közeli faluba, vagy kisvárosba.
Mióta foglalkozol díszlettervezéssel?
– A bombázások idején a kényszerhelyzet hozta úgy, hogy Hubay Miklós két darabjához készítsek díszletet. Első komolyabb díszlettervemként mégis a Murlin Murlo előadásét jegyzem. Utána következett az Ibusár, az Amese marad, a Szomorú vasárnap, a Safe House, majd A tengeren nincsen sár.
Hogyan szoktál hozzálátni a díszlettervek elkészítéséhez?
– Leülök beszélgetni a rendezővel, és általában nem tetszik, amit elképzelt, vagy másképp szeretném megoldani. Nem tudok díszletvázlatokat készíteni, inkább elmesélem, hogy mire gondoltam. A szöveg a kiindulópont, de a sorok között próbálok olvasni. Arra törekszem, hogy ne illusztráljam az előadást. A díszlettel egy olyan alapot kívánok létrehozni, amire a rendező, és a színész is építhet. A legfontosabb a kiindulóötlet. Ha azt elcsíptem, akkor már minden megy magától. Természetesen azt is figyelembe veszem, hogy mit bír el a színpad, milyen anyag áll rendelkezésünkre, és mennyi a keretünk. Leginkább kevés pénzre számíthatunk, és ez is megnehezítheti a helyzetünket. Épp ezért nagyon sok az ún. üres színpadon játszott előadás, mert egyszerűen nincs pénz csicsás kellékekre. Ez nem mindig gond, mert nem a díszletet viszi haza az ember, hanem az előadás nyújtotta élményt. Mindemellett elkerülhetetlen a díszlet. Jellemző rám az is, hogy sokszor becsempészek valamilyen Szabadkára emlékeztető motívumot, és szeretem, ha sok részlet van a színpadon.
Többször kértek már fel díszlettervezőnek, mondhatjuk, hogy ez a hobbid?
– Hobbikén egyáltalán nem hálás, mert elég nagy a cirkusz körülötte. Nem is mindig szerencsés megoldás, mert a színészet és a díszlettervezés is teljes embert igényel. Néha engem is megoszt. Múltkor épp a Lápon főpróbái zajlottak, amikor már kellett az új darab díszletét tervezni. Nem tartom magamat igazinak, amolyan botcsinálta-díszlettervező vagyok.
Ezek szerint a fotózás a hobbid?
– Az sem. Számomra a hobbi fogalma inkább amolyan időűzést jelent. Nem tudnám megmondani, hogy miért és hogyan kezdtem fotózni. Az ember észre sem veszi, mikor válik szerelemmé. Régebb óta fotózgatok, de egy ideig szüneteltem vele. Úgy öt éve kezdtem újra.
Szeretsz színházfotókat készíteni?
– Legkevesebbet a színházban fotóztam. Mindig olyan érzésem van, hogy zavarom a kollégákat. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem így van, hiszen többször fotózzák őket, és már megszokták, de valahogy mégsem tudok szabadulni ettől az érzéstől. Főleg csak akkor fotózok színházban, ha hívnak. Ahhoz pedig, hogy megörökítsük ezeket a pillanatokat, léteznek profik is. Inkább kísérőképeket készítek, a kulisszák mögött, az öltözőben. Egyszer díjat is kaptam egy képsorozatomra, amely arról szólt, hogyan változik át a színész. Vicei Natáliát fényképeztem sminkelés közben, hogyan válik Banyává az Indul a bakterház darab kedvéért.
A dzsesszfesztiválon a te dzsesszfotóidat is kiállították. Milyen előadókat szeretsz fotózni és hogyan választod ki a tárlatra szánt képeket?
– Például Lajkó Félixnek hegedülés közben fantasztikus mimikája van, erre a kiállításra mégis egy egyszerűnek mondható képét választottam, amelyen együtt van az ember és a hangszer. Szeretem megörökíteni a szerelmet, a gyengédséget a zenész és hangszere között. Két új képsorozat is foglalkoztat, egyiken csak bőgősök lesznek. A másik miatt elmentem a férfistrandra, mivel a deszkáin olyan csomókat fedeztem fel, amelyek úgy néznek ki, mint egy öregember szemei. Ezeket lefényképezem, és valószínűleg a Palicson öreg-szem elnevezést kapják.
Mégis a színészet marad számodra az első?
– Nekem a színészet számít igazi kihívásnak, és ez folyamatosan bennem van. Ha már elkezd hullámozni, akkor nem jó. Abban az esetben csak szakma marad, a színészetet pedig nem érdemes szakmaként kezelni, mert ez egy életforma.
