Díj a saját iránytű irányította úton való járásért Urbán András rendezőnek
A Gyíkok című darabot írta alá először rendezőként. Majd 18 évesen társaival létrehozták az AIOWA színházi csoportot, a fiatal csapat sikeres produkciókat készített és rövid időn belül ismertté váltak. A miután Urbán András t felvették a Művészeti Akadémia rendezői szakára, már valóban nem volt megállás. A Szabadkán élő rendező útját sikeres előadások és díjak, elismerések sokasága fémjelzi, s mindenképpen egy sajátos, a konvencionális béklyókból szabadult rendezői szemlélet. Legutóbb két rendezői díjat is kapott a Vajdasági Hivatásos Színházak 60. Fesztiváljá n a Banović Strahinja és a The Beach rendezéséért, majd arról is értesülhettünk, hogy a Mediawave Alapítvány Párhuzamos Kultúráért Díj ban részesíti. Ahogy az az ismertetőben olvasható, ez utóbbi elismerést olyan magyar, egyedi művészeti életpályával rendelkező személyiségeknek ítélik oda, akiknek civil és/vagy szuverén szellemisége sosem illeszkedett az épp aktuális vagy divatos kulturális irányzatokhoz, hanem saját, belső művészeti iránytűjük által kijelölt útjukat járják. Abban hasonlítanak egymásra, hogy kevéssé tudta befolyásolni/megtörni őket a környezet vagy a politika szándékos vagy szándéktalan átlaghoz szorító ereje.
–Már a kezdeti lépéseket is ezen az imént említett úton tetted meg?
– Az AIOWA és az azt megelőző társaság is Zenta–Szabadka–Újvidék relációban mozgó fiatalokból állt, nem voltunk az akkori kőszínházak hatása alatt, de minket nem is érdekelt az akkori kőszínházas világ. A performance, a happening vonzásában éltünk. Ez egy ilyen érdeklődés volt. Zenében, irodalomban, színházban is. Úgy jelentünk meg, hogy nem voltunk az akkori hivatásos színjátszás gyermekei, és furcsa felismeréssel néztek minket. Amikor felvetődött, hogy színházzal szeretnénk foglalkozni, startban már egy másfajta színházcsinálást képzeltem el.
– Mennyire kell megküzdeni ezért, hogy az ember igenis így tudjon alkotni?
– Azt nem lehet mondani, hogy a környezetnek nincs hatása, pláne, hogy ha színházzal foglalkozik az ember. Olyan az életutam, hogy meg kellett küzdenem a környezet egy részének az ellenállásával. Ám mindig volt lehetőségem dolgozni. A kilencvenes években volt egy hatévnyi kihagyásom, amikor visszavonultam, és amikor visszatértem, újra kellett bizonyítanom. Úgy érzem, hogy még mindig csak térek vissza. Sok új dolog is történik, és úgy gondolom, hogy nyitottnak is kell lenni. És kompromisszumokat is kell azért kötni.
– Milyenek a rendezői elvárásaid?
– Én még sohasem rendeztem úgy, hogy teljesen elégedett vagyok. Sokszor tisztában is vagyok a rendezői hibáimmal. Az az elvárásom, hogy az az előadás, amit csinálok, élő legyen, a művészeti valóság értelmében, hogy a kortárs színházkultúrában helye lehessen. Autentikus művészi valóság legyen, ami igaz és aktuális. Azok a legjobb pillanatok, amikor az előadásban megjelennek olyan momentumok, amelyek túlmutatnak önmagukon, az emberről általában tudnak megfogalmazni valamit.
– Vannak rituáléid, amikor rendezel? Mindegyik rendezői folyamatod ugyanúgy épül fel?
– Kétfajta rendezés van, bár alapjaiban véve a folyamat hasonló. Az egyik az, amikor konkrétan drámai alapú darab készül. Ilyen legtöbbször akkor van, amikor nem a Kosztolányi Dezső Színházban rendezek. A Kosztolányiban másfajta műhelymunkával készülnek az előadások. Nem osztom be pontos szakaszokra a rendezői folyamatot. De mindenképpen van felkészülési periódus, majd amikor már megvan az én személyes felkészülésem, színészekkel való beszélgetés, az anyaggyűjtés, anyagmegismerés, jön a rövidebb periódus, amikor össze kell rakni a darabot, térben realizálni.
– Egyik operatőr ismerősöm mondta egyszer, hogy ő már filmet sem tud nézni úgy, hogy ne operatőri szemmel nézné. A rendező is így működik? Amikor olvasol, filmet nézel, akkor ki tudod kapcsolni a rendezői éned?
– Kevés időm jut érdek nélkül olvasni. Amit olvasok, az már kapcsolódik a munkámhoz, és akkor már rendezőként olvasom, megjelennek a képek, megoldási lehetőségek. A filmek esetében valamivel könnyebben „szabadulok”, bár az, hogy rendezői vagy operatőri szemmel néz valaki valamit, még nem zárja ki azt, hogy élvezze a látottakat. Én mindig nagy csodálattal nézem azokat, akik a színházat választották egyik fő szórakozásuknak, de egyébként nem színházcsinálók. Őrajtuk keresztül jövök rá, hogy milyen izgalmas dolog a színház. Én is csodálattal nézem az előadásokat, még akkor is, amikor valami esetleg nem tetszik, és sosem érzem azt, hogy én ezt jobban meg tudnám csinálni.
– Apropó nézők! Elindult egy kezdeményezés a Kosztolányi színházban: közönségtalálkozók.
– Az az elképzelés, hogy amikor egy előadást mondjuk tíz-egynéhányszor játsszuk, akkor azután várjuk a közönséget egy beszélgetésre. Májusban a Turbo Paradiso után lesz ilyen. A közönség fontos. Színház nem valósulhat meg nélküle.
– Működik egyfajta, nem rossz értelemben vett provokáció az előadásaidban. Az Urbi et Orbi ban a színészek beülnek a nézők közé, a Turbo Paradisóban arra szólítanak fel, hogy paradicsommal dobáljuk meg őket...
– A közönség fizikai megszólítását nem tartom újdonságnak, de szerintem nem jó mindig azt vizsgálni, hogy mi az új dolog és mi nem újdonság, és ez alapján ítélni meg egy előadást. Nem lehet ez a mérce. A paradicsomdobálás a Turbo Paradiso végén inkább egy játék, nem provokáció. Azt gondolom, hogy a közönség nem is a paradicsomdobálással vonódik be, hanem már hamarabb. Az azonosság, a kommunikáció darab és néző között remélem már hamarabb megtörténik. Engem az a fajta áttörés érdekel, ami nem kézzelfogható eszközökkel történik, hanem inkább szellemi jellegű.
