Nagy Anna és Huszárik Kata, anya és lánya a színművészetről vall
A Téltündér és a Pacsirta egyszerre ki lehetne más, mint Nagy Anna színművésznő, aki a 41. Magyar Filmszemlén életműdíjat kapott, s az elismerésnek a fényét talán még inkább beragyogta az, hogy az ünnepelt lánya, Huszárik Kata színművésznő adhatta át édesanyjának a díjat. Igazi művészcsaládról van szó, hiszen a férj és az édesapa nem volt más, mint az elhunyt, világszerte ismert filmrendező, Huszárik Zoltán. Anya és lánya együtt nyilatkozott lapunknak mindarról, amit a művészvilág, a színészet jelent számukra.
Nagy Anna művésznőt nagyon régóta, és nagyon méltánytalanul mellőzik a film- és a színházvilágban, ezért neki biztos némi örömöt lopott a hétköznapokba az elismerés.
(Falus Kriszta/nők lapja felvétele)
– Természetesen boldog vagyok és köszönöm mindazoknak, akiknek az eszébe jutottam, mert én azok közé tartozom, akik az életükben nem sok díjat kaptak. Mondjuk a 70 évem alatt ez a második elismerés.
– Méltánytalanul jártak el önnel mindenképpen.
– Azért azt nem mondanám. Most annak örülök, hogy valakinek az eszébe jutottam, nagy öröm ez. Éppen arra gondoltam, hogy van egy gyönyörű Babits-vers: „Tűnődöm ki lát még és ki szeret,/engem az ellenség is elfeled.”
Most az számomra a legnagyobb boldogság, hogy mégsem felejtettek el, és nemcsak az ellenségeim, hanem a barátok sem.
– Mostanában van alkalma szerepelnie bárhol is?
– Nem nagyon. Filmben 2006-ban játszottam utoljára, a Mansfeld produkcióban, amit Szilágyi Andor rendezett, idén is volt egy filmje, abban is játszottam egy rövid epizódot.
– És színházban?
– Itt-ott játszottam ezt-azt, de most már az is megszűnt. Egy nagyon édes Tamási Áron-darabbal járjuk még az országot, de nagyon ritkán kerül rá sor, úgyhogy gyakorlatilag nem sok munkám van.
– Ez azt jelenti, hogy éli nyugdíjas napjait?
– Igen, már nagyon régen. Még 55 éves koromban elmentem nyugdíjba, küldtek is, így szépen szót fogadtam. Amit adott azután az élet, a sors, és a jó Isten, azt eljátszottam. Mindig nagy siker volt, de ez nem azt jelentette, hogy én továbbra is játszhatok és kapom a szerepeket.
– Nem gondolt önálló estre?
– De igen. Volt is a Duna Televízióban. Egy operatőr barátomnak köszönhetem, hogy csinált velem egy verses műsort, amiben kedvenc verseimet mondhattam el. Nem volt hosszú, de arra jó volt, hogy nyomot hagyjak az életben.
– Kik azok, akik életében meghatározták a pályáját és a művészetét?
– Két személyt kell kiemelnem, s megemlítenem: Ranódy Lászlót, akinek a Pacsirtát (1963) köszönhetem. No meg az Árvácskát (1976) is. Mindkettőt nagyon szerettem, és Ranódyra nagyon szívesen emlékszem. Hatalmas filmrendező volt, aki nagyon értett az emberi lélekhez, és aki a magyar irodalom felé fordult. Ez a mai világban nagyon is hiányzik, mert olyan szép és nagy a mi magyar irodalmunk, lehetne belőle sok szép dolgot csinálni, de ezt nemigen teszik. A másik Huszárik Zoltán, az én édes lányomnak az édesapja. Zseniális filmrendező volt. Az ő filmjében, a Szindbádban (1971) játszottam a Téltündért, az is egy kicsit rajtam maradt, hogy én voltam a tél tündére, meg persze a Pacsirta is.
– Miután Huszárik Zoltán elhunyt, az ön karrierje kettétört?
– Nem attól tört ketté, de ez olyan hosszú, hogy nem is érdemes belekezdeni, meg sok panasszal, még több nyavalygással járna, már nem is szeretek róla beszélni. Ennyi volt. Lehetett volna több is, de hát nekem ennyi jutott.
– Miért lett színésznő?
– Nehéz kérdés, hogy miként veti a sors az embert e pálya felé. Talán közrejátszott az is, hogy a családban volt egy híres operaprimadonna, Petres Zsuzsa, a nevét feltételezem ismerik, édesanyám volt a nagynénije, ez mindenképpen hatott rám. De ezenkívül szerettem mindig bohóckodni. Az iskolában én voltam a nagy bohóc, meg a gimnáziumban is, és szavalni is imádtam, verseket mondani.
– Örült, hogy a lánya is színész lett?
– Először nem igazán örültem, még most is vannak kételyeim és kétségeim. De hát ő egy fantasztikus lény, egy csoda. A világban ilyen körülmények között, ha máshol születik, lehetett volna belőle az adottságával és a szépségével világsztár. Talán ezt nem szabad így mondani még egy elfogult anyának sem, de én önnel megosztottam.
– Még most sem késő.
– De igen, már eltelt az idő, a világsztárság már nagyon messze van tőlünk.
– Szolnokon játszom most, egy jó évadot tudok magam mögött, hiszen a Bánk bánban, az Apácák zenés darabban és a Vízkeresztben is benne vagyok.
– Filmet mikor forgatott utoljára?
– Bizony nagyon régen. Tavalyelőtt egy főiskolás vizsgafilmben játszottam, azelőtt meg egy-két évig nem forgattam. Pedig nagyon szeretek forgatni.
– Ebben nevelkedett. Volt az édesapjával gyermekkorában forgatáson?
– Igen, de nem sokat. Amikor a Csontváryt forgattuk, akkor ott voltam, néhány napot töltöttem a stábbal Hortobágyon, nagyon erős élmény számomra ez azóta is. Lehettem vagy 8-9 éves. Akkor én úgy fogtam fel az egészet, mintha egy nagy játszótéren lettem volna, ahol szabadon mászkálhattam, jöttem-mentem, s tettem mindent, amit csak elképzelhettem. Nagyon-nagyon élveztem a helyzetet.
– Mennyire ivódott önbe a színház és a film szeretete?
– Azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen a szülő-gyerek viszonyban. Legyen a szülő színész, rendező, pék vagy orvos, mind-mind hazaviszi a munkájának egy részét, a problémáit, és nyilván a gyerek azzal ismerkedik meg legelőször, amivel a szülei foglalkoznak. Anyu nem nagyon terelgetett a filmszakma irányába, szóval a pálya felé. Nem akarta, hogy én ezt csináljam, de azért biztos, hogy ő is gondjait, történeteit hazahozta, és én nagyon hamar részese lettem mindennek, ami a mi családunkban előfordult.
– Mindig is színésznőnek készült?
– Nem. Nagyon sokáig szerettem volna sok minden más lenni, régész, tanító, iparművész, de azután valahogy máshogy alakultak a dolgok.
– Szereti a szakmáját?
– Nagyon. Olyan pálya ez, amit akkor jó csinálni, amikor nagyon jól mennek a dolgok, amikor nem, akkor viszont nagyon rossz. De valószínűleg az az időszak miatt, amikor nagyon jó, mégis megéri csinálni.
– A kisfián tapasztalható-e már valami vonzódás a színészet iránt?
– A 4,5 éves Gergő fiamon már látszik, bizony nagyon is látszik, hogy araszol a pálya felé. Édesapja táncos-koreográfus és éppen most voltunk néhány szülinapi bulin, ahol a gyerekek megszeppenve ültek, mert bohóc jelent meg a színpadon. A többiek féltek, a Gergő pedig azonnal felpattant a színpadra, táncolt, bohóckodott, produkálta magát. Ebből látom, hogy bele is szorult némi tehetség.
