Japánba, Min Tanaka táncművész mozgásművészeti táborába utazik e nyáron Erdély Andrea, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésznője. Kolléganője, Béres Márta arra vágyik, hogy a pörgést felváltsa egy kis időre a csend, tudjon egy helyben ülni és figyelni az emberekre. Azért vagyunk ennyire jól tájékozottak, mert amikor egy nemrégiben kapott díj kapcsán beszélgettünk velük, a nyári tervek is szóba kerültek. A Pécsi Országos Színházi Találkozó n, ahol mindössze 14 produkció szerepel a versenyprogramban – ebből mindössze két határon túli –, Béres Márta és Erdély Andrea, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagjai megosztva kapták a The beach című előadásban nyújtott alakításukért a Fidelio Est kulturális magazin díját, amelyet a legjobb 30 év alatti színésznőnek ítélnek oda.
Először is arról faggattuk őket, mennyiben más egy rangos fesztiválon fellépni – ahol ott a szakma színe-java –, mint Szabadkán a többé-kevésbé törzsközönség előtt?
Béres Márta: Szerintem annyiban más, mint minden alkalommal, amikor máshol játszunk, nem a saját színházunk színpadán. Lehet, hogy azért, mert ilyenkor egy kicsit magasabb az adrenalinszintünk, egy kicsit idegesebbek vagyunk.
Erdély Andrea: Most már van annyi tapasztalatunk, hogy félre tudjuk tenni azt, hogy fesztiválon játszunk. Mindig igyekszünk jó előadást csinálni, tehát nem csak fesztiválok alkalmával, nem csak azért, hogy esetleg jobban tetsszünk a szakmának. Szerintem számunkra a legfontosabb, hogy színpadon vagyunk, elmondhatjuk azt, ami foglalkoztat bennünket, és amiről úgy gondoljuk, hogy ezzel foglalkozni kell, ezt ki kell mondani. Az mindegy, hogy a rendszeres színházlátogatóink vagy olyan közönség előtt játszunk, amellyel most találkoztunk először. A legnagyobb mértékben az befolyásolja, hogy egy előadás jó lett-e – természetesen azon kívül, hogy jól játszottunk-e vagy nem –, hogy épp az az adott közeg akkor mennyire volt nyitott, illetve mennyire tudtunk a nézőtéren ülőkkel egymásra hangolódni.
(Molnár Edvárd felvétele)
Amikor díj kapcsán készül egy interjú, magától értetődik, hogy a beszélgetés során előbb-utóbb az elismerés is szóba kerül:
Erdély Andrea : Nagyon örültem/örülök a díjnak, amit Mártival kaptunk, ám másrészt szomorú voltam, hogy csak kettőnket emeltek ki és Mikes Imré t és Mészáros Árpád ot nem. Nem úgy élem meg ezt az előadást, hogy bármelyikünket jobban ki kellene emelni, vagy bármelyikünk is kiemelkedőbb teljesítményt nyújtana ebben a produkcióban. A színházunkban egy csapatként dolgozunk, igazi csapatmunka folyik. Attól egyedi ez a színház, hogy kevesen vagyunk és ...
Béres Márta : ... nincsenek fő és mellékszereplők.
Erdély Andrea : Úgyhogy, amikor megtudtam, hogy csak mi ketten kaptunk díjat, az öröm mellett óriási hiányt is éreztem. S azon gondolkodtam, hogy miben különbözünk mi itt a Kosztolányi Színházban. Az utóbbi időben alkalmam volt néhány előadást megnézni, és úgy érzem: ami nálunk értékes és amire továbbra is törekednünk kell, az az, hogy személyesek az előadásink, nem próbálunk tetszeni, nem próbálunk mindenáron a többségnek megfelelni, nem próbálunk könnyed kikapcsolódást nyújtani. Mert az embereknek nem a kikapcsolódás kell, hanem a beavatás, a gondolkodás és az érzelmeiknek a felszínre hozása. Lehet az felháborodás, agresszió, méreg, szeretet, öröm, megkönnyebbülés. Ha sikerül, akkor elértük a célunkat. Úgy gondolom, kötelességünk arról beszélni, ami a mienk, ami nekünk is fáj, vagy ami örömet szerez. Megtaláltuk ehhez a kifejezési formát, a színpadi nyelvet – Urbán András igazgató, főrendező irányításával. De ez elsősorban egy csapatmunka, amelynek nemcsak a színészek és a rendező, hanem a háttérmunkások, a műszakiak is részei.
Béres Márta : Néha felmerül bennem, hogy miért kell ahhoz valakinek díjat kapnia, hogy tiszteljék vagy elismerjék a munkáját? Miért nem mondhatnám egy előadásra vagy egy színészre, hogy ennek van létjogosultsága, mert nekem tetszik. Nem azért, mert valaki azt mondta rá, hogy jó, nem azért, mert több diploma lóg a falán. Hanem hadd mondhassam én, hogy az én ízlésemnek ez felel meg, nekem ez tetszik. Sokáig nem tudtam hogyan kell reagálni egy díjra. Az elismerés persze mindenkinek fontos. De jó lenne, ha az is elég lenne, hogy ,,csak” csinálom, teszem a dolgomat, és ez valakinek tetszik, másnak viszont nem. És elsősorban ez legyen a bizonyíték arra, hogy nekem jogom van színészként léteznem.
Erdély Andrea : Úgy érzem, hogy annyi mindent szeretnék még tudni, teljesebbé akarom tenni a jelenlétemet a színpadon és az életben is. Ez a kettő valahogy elválaszthatatlan számomra. Ha valaki autentikus dolgokat akar színpadon megjeleníteni, akkor nem választhatja szét a kettőt. Ezzel meg kell tanulni együtt élni, mi ezt csináljuk.
Béres Márta : Másrészt, ha valakiben megjelenik a késztetés, hogy művész legyen – meggyőződésem, hogy ez nem döntés kérdése –, számolnia kell azzal az érzéssel is, hogy soha nem jön el az a pillanat, amikor kijelentheti, fejlődésében eljutott a csúcspontig, innen nincs tovább, rászolgált a jó színész titulusra. Ez egy állandó küzdelmet, erőfeszítést követel és a tapasztalatom az, hogy a legnagyobb csatákat önmagával vívja meg az ember, akár csak a személyiségfejlődés során is. Nekem ez sokszor félelmetes, de hihetetlen szabadságot nyújt, és sokszor nagy örömforrás.
Erdély Andrea : Nincs szakadék a színészi lét és a magánélet között. Én nem munkámnak tekintem a színházat. Órási szerencsének érzem, hogy ebben a színházban dolgozhatok, és olyanfajta munkát, amelyre vágytam, olyan emberekkel, akiket jóknak érzek.
Béres Márta : Sokszor azon gondolkodom, hogy hol van az a határ, amely a hivatást és a magánéletet elválasztja. Az egyik véglet, amikor azt mondja az ember: ,,Ez a magánéletem, én most kimentem a színházból, tovább nem érdekel” . És az is egy véglet, amikor otthon sem tudok senkivel két szót se beszélni, mert állandóan a színház kattog a fejemben. Patikamérlegen se lehetne kimérni, hogy mi az az arány, amit tartani kell, amiben az ember minden pillanatában megmarad alkotó embernek, de ugyanakkor tud teljes életet élni.
Erdély Andrea : A másik szempont: óriási szerencsének érzem, hogy fanatikus vagyok. Ezt úgy értem, hogy a színésznek mindenhez kell értenie. Soha nem unhatom meg azt, hogy én színész vagyok, figyelem körülöttem a világot. Például azt, hogy egy kutya hogyan mozog, vagy elképzelem, hogy az utcán látott öreg néninek milyen lehetett a sorsa. Fontosnak érzem hangszeren játszani, vagy minél több könyvet elolvasni, minél több filmet megnézni, s egy másik fanatikussal erről beszélni – nem is muszáj, hogy fanatikus, csak nyitott legyen. Ez egy olyan szenvedély, ami engem kitölt. S ha ezt valakivel meg tudom osztani, akkor én ettől csak boldog vagyok.
A nyári tervek is szóba kerültek.
Erdély Andrea : Most nyáron megyek Japánba. Min Tanaká ról Döbrei Dénes , Varga Heni , Urbán András révén hallottam. A Kosztolányi Színházban dolgoztunk Henivel és Dénessel, s beavattak abba a munkába, amit Min Tanakával csináltak, s egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy milyen ez a forrás. Vágyom arra, hogy megtapasztaljam, milyen lehet egy teljesen más kultúrába becsöppenni, és milyen az ottani színház. Mi a létezése ott egy színésznek. Megfogadtam magamnak, az összes pénzem utazásra, önművelésre költöm.
Béres Márta : Amikor Andrea említette Japánt, nagy kedvet éreztem, hogy elmenjek. De ahogy ültem otthon, gondolkodtam rajta, rájöttem, most nincs itt az ideje. Azt is vállalni kell, ha az ember valamihez még nem ért oda. Az egyetlen dolog, amire vágyom e nyáron, hogy sokat csendben legyek, hogy ne pörögjek. Tudjak egy helyben ülni, csak figyelni, mélyen hallgatni, mert tényleg megvan az ideje a tanulásnak, tudásvágynak, gyors életnek, de megvan az ideje a nyugalomnak is. Erre tanít a természet, az évszakok és a napszakok. Most arra vágyom a legjobban, hogy azt mondjam: pillanatnyilag megelégszem azzal, amit most tudok, egy kicsit megköszönjem azt, ami van és egy kicsit nyugodjak meg. Utána majd megyek tovább, csak egy kicsit jó lenne leülni, és csak ülni, s közben nem elmenni privát órára, nem megnézni még 3 színházi előadást és 5 filmet. Azt hiszem, nekem a legnagyobb kihívás az lenne: megtanulni nem csinálni semmit.
A beszélgetés kis intermezzókkal állandóan a színházhoz kanyarodik vissza.
Béres Márta : Negyedik éve dolgozom a Kosztolányiban. Nem azt mondom, hogy egymás magánéletének minden pici pontját ismerjük, de figyelünk egymásra, időről időre átíródik a közöttünk lévő viszony, lehet, hogy eltávolodunk, aztán ismét közelebb kerülünk egymáshoz. És nekem ez hihetetlenül hasonlít a magammal kapcsolatos önkeresésre, mert ezeket az embereket újra és újra meg kell és meg szeretném ismerni. Sokakat érdekel, vajon irigykedünk-e egymásra. Színházban tabunak számít az irigység, soha nem beszélnek róla, legfeljebb harmadik személyben: , ,Én soha nem vagyok irigy, persze te sem, de bezzeg ő...” Pedig ez mindannyiunkban ugyanolyan létező érzés, mint a szeretet, vagy mint a félelem. Már nem szégyellem, ha felismerem magamban és nem neheztelek, ha megérzem, valaki irigykedik rám. Nem szabad szégyellni, mellesleg azt gondolom, feltételez egy fajta csodálatot is. Az egyetlen, amit véleményem szerint nem szabad hagyni, az az, hogy elhatalmasodjon. Azt gondolom, ez összefüggésben van a színpadi léttel: felvállalom a érzelmeimet, azokat is, amiket legszívesebben letagadnék, amelyekkel talán nem dicsekednék.
Amikor két színésznő minden produkcióban együtt lép fel, s megosztva kap díjat is, természetesen a másikról, az egymáshoz fűződő kapcsolatukról is kérdeztük beszélgetőtársainkat.
Béres Márta : Nekem minden fontos emberi kapcsolatom ellentmondásos, szükségem van a Bözsi (Erdély Andrea) hajthatatlanságára, ösztönző munkájára, felszínességet nem tűrő profizmusára, de ugyanakkor gyakran arra gondolok, hogy túl régóta vagyunk ilyen szorosan együtt, jó volna már egy kicsit kipihenni magunkat egymástól. Aztán augusztus vége felé már hiányzik. Nem véletlen, hogy állandóan egymás mellé sodor bennünket az élet. Azt gondolom, van még dolgunk egymással.
Erdély Andrea : Mi nagyon másképp létezünk, óriási a különbség köztünk, ez a munkában is érezhető. Próbáltam már ,,kívül állni” és elképzelni, hogyan hatunk mi így együtt. Én úgy élem meg, hogy mi ketten két véglet vagyunk, és ez változik, hogy ki melyik: ki az aktív, ki a passzív. Inspiráló a személyisége, munkája, sokat tanultam tőle, magamról. Mindig ugyanaz a célunk, de kétféle oldalról közelítjük meg, nem egyféle rálátásunk van a dolgokra. Rákényszerül az ember, hogy kilépjen a saját bőréből és megpróbálja megérteni a másikat. Néha tudok az ő szemével nézni. Szerintem ő az egyetlen ember, aki ennyire megkövetelte tőlem, hogy ne legyek önző, hanem próbáljak rá is figyelni, és mindig kiharcolja a saját terét.
