Interjú Janza Katával, a musicalek sztárjával, és a Barátok közt egyik bajkeverőjével
Janza Katá val Szabadkán sikerült beszélgetnem, amikor Bereczki Zoltán nal nagy sikerű musicalekből adtak elő részleteket a városháza dísztermében, ezáltal is népszerűsítve a jövőre sorra kerülő Lévay Szilveszter Nemzetközi Musical Énekverseny t. A színésznőt tizenöt évnyi barátság fűzi a világhírnevű zeneszerzőhöz, Szabadka szülöttéhez. Természetes, figyelmes embernek ismerte meg, aki nem szállt el a hírnévtől, aki a luxusételeknél jobban becsüli a házikolbászt, és aki ugyanolyan természetességgel ácsorog egy falusi kis bódé előtt, mint ahogyan üldögél Hollywoodban egy puccos étteremben. Janza Katát, nem utolsósorban a Barátok közt sorozatban is olykor előbukkanni láthatjuk, ahol a rendkívül anyagias és eléggé undok Ildikót, Tilda anyját formálja meg. Aki csak innen ismeri, bizonyára meglepődik, amikor a Budapesti Operettszínház ban kiáll például Elisabeth-ként, és megmutatja elbűvölő hangját. Most is ilyen volt, mindannyiunkat elvarázsolt a teremben, és mit sem éreztünk abból a szorongásból, ami időközben lejátszódott benne. Valójában attól lett kicsit feszült, hogy a háta mögött ült többek között a musical zeneszerzője, Lévay Szilveszter , valamint a Budapesti Operettszínház igazgatója, Kerényi Miklós Gábor is. Előadása után nagy kő esett le a színésznő szívéről:
– Nem volt könnyű úgy előadni a dalt, hogy közben a főnökök hátulról figyelnek. A zeneszerzőnek minden dala olyan, mintha a gyerekei lennének. Nagy felelősség úgy énekelni, hogy ő is olyannak hallja, amilyennek szeretné. Ez egyszerre felemelő és izgalmas élmény. Most rettenetesen izgultam, pont úgy, mint pályakezdő koromban.
–Nem vagy új a pályán, de ezek szerint tudsz még izgulni?
– Tudok, szerintem szükség van egy egészséges izgalomra, de ha az ember túlzásba viszi, az nem jó. Akkor izgulok leginkább, amikor ilyen szélsőséges helyzetbe kerülök, mint ez a mostani, amikor például az igazgató ott ül a hátam mögött. Olyankor is izgulok, ha a szüleimet meglátom az első sorban. Ezen az sem javít, ha már több éve éneklem a szóban forgó szerepet, sőt, annál inkább kijön belőlem a lámpaláz.
–A musicalek világában viszont már otthonosan mozogsz...
– Az emberek nem látják, hogy mekkora erőfeszítéssel jár létrehozni egy-egy produkciót. Valamikor annyi próbánk van, hogy egyszerűbb lenne beköltözni a színházba, ráadásul nem vagyunk a családunkkal. Amikor viszont eljön a bemutató, az olyan varázslatos, hogy már csak a szépre emlékezünk. Nálam a szereplés terápia, segít a magánügyi zűrök leküzdésében is, mert a színpadon mindent kiadhatok magamból.
–Sima út vezetett Szabadkára?
– Mondhatni, hogy igen. Egyszer már voltam itt, ezért azt gondoltam, hogy majd egyből idetalálunk, de mégiscsak másodszorra sikerült. Alig vártam, hogy újból lássam a városházát. Emlékeztem rá, hogy ez egy gyönyörű épület, és érdemes benne mindent külön megfigyelni. Ezúttal egy cserépkályhát csodáltam meg abban a helyiségben, ahol átöltöztünk, és azon álmélkodtam, hogyan lehetett ilyen gyönyörűen megcsinálni.
Janza Kata a Barátok köztben...
–Többször feltűntél a Barátok közt mamutsorozatban is. Mit hozott neked ez a szerep? Lehet-e azt a fajta népszerűséget összehasonlítani azzal, amit a színházi szerepléseidnek köszönhetsz?
– Megítélésem szerint, sajnos még nem járnak elegen színházba, habár a Budapesti Operettszínház minden korosztályt megmozgat. Érdekes megfigyelni, hogy a fiatalok is kezdik látogatni az operetteket, ugyanakkor a Rebeccára idős nénik veszekednek az utolsó jegyekért, úgyhogy az idősebb korosztály pedig elkezdett musicalekre járni. Ezt nagyon pozitívnak tartom. Az viszont vitathatatlan, hogy a tévé nagy hatalommal bír, és nehéz vele versenyre kelni.
–A sorozatban, – mondjuk ki – egy hárpiát alakítasz, Tilda anyját, Ildikót. Megtalálod magadat a nem éppen szerethető karakterekben is?
– Örülök ennek a szélsőséges figurának. Szoktam is hallani, milyen jó velem beszélgetni, mert ilyenkor kiderül, hogy nem is vagyok olyan, mint Ildikó. Valójába pont az jó benne, hogy negatív. Egy olyan karaktert eljátszani, amilyen én vagyok, hétköznapi lenne számomra, nem rejtene kihívásokat. Egy ilyen féktelen jellemet megformálni viszont, mindig hálás dolog. Periódusokként jelenek meg a sorozatban, nem vagyok folyamatosan benne, de akkortájt, amikor a nézők látnak a tévében, lépten-nyomon leállítanak az utcán, és beszélgetni akarnak velem. Így olyanokkal is szoktam társalogni, akik nem járnak színházba. Sőt, már az is előfordult, hogy egyesek a beszélgetés után kedvet kaptak arra, hogy elmenjenek színházba. Ez szintén pozitív, mert mint már mondtam, a színház sajnos nem bír akkora népszerűséget nyújtani, mint a tévé.
–Láthatunk még a sorozatban?
– Azt mondták, igen. Nagy barátságot ápolok a szereplőkkel. Ők is egy csapatot alkotnak, éppúgy, mint a Budapesti Operettszínház társulata. Örülnek neki, amikor új ember jön, pláne ha színházi emberről van szó. Főleg azok várnak, akik korábban szintén színházi körökben mozogtak, csak most a sorozat diktálta elfoglaltságok miatt nem játszhatnak. Amikor találkozunk, pletykálkodunk a színházi világról, mindig el kell mondanom a friss híreket. Kedvesen fogadnak, ezért nagyon szeretek visszajárni. Ez visszafelé is működik, ők is eljönnek megnézni színházban. Várkonyi András (apus, azaz Vili bácsi) rendszeresen jár a Rebeccára, de Ábrahám Edit (Klaudia) sem csak a sorozatban kedveli a színházat. Többen eljöttek már az Elisabeth-re, a Rómeó és Júliá-ra, a Jövőre, veled, itt-re stb. Szőke Zoli (Berényi Miklós) az Elisabeth-en az ötödik sorban állva tapsolt, és mindenki odavolt, amikor meglátták a közönségben. Utána azt mondta: Nem is tudtam, hogy ilyen jók ezek a musicalek, jövök mindegyikre! Azóta is felhív, hogy jönne a sorra kerülő előadásra, meg a következőre is.
… és a Rebeccában
–A családodnak sikerül az életmódodhoz idomulni?
– Sok mindenben támogatnak, főleg a szüleim, de a férjem, Kővári László is segít. Ő korábban balett-táncos volt, már nem aktív, de valakinek otthon is kell maradnia. Mostanában szervezéssel foglalkozik, de abban is tehetséges. Két gyermekünk van a tizenkét éves Janka (első házasságból) és Samuka, aki szerelemgyerek, és most hároméves. Úgyhogy eddig babáztunk, de Samu már óvodás, és ezzel beindul az önálló kis élete is. Eddig otthon volt, egy kicsit járt a bölcsődébe is, mintegy előszobaként az óvodához, hogy megszokja a közösséget. A szüleim és a párom édesanyja nélkül nem tudom, mit csinálnék. Samuka rendszeresen náluk van hétvégeken, és sok mindenre megtanítják, például szobatisztaságra. A férjemmel olykor egymásnak adogatjuk a gyerekeket, mert rohangálunk mindenfelé. Ilyenkor hiányzik a rendszeresség, amire viszont szüksége van egy kisgyereknek. Ebben a nagyszülők brillíroznak, mert én nem tudom megígérni, hogy valahol biztosan ott leszek. Ezt a fajta életmódot, amellyel élek, nagyon nehéz követni, és ezért le a kalappal a férjem előtt is.
–Vonzanak a tehetségkutatók? Ha pályakezdő lennél jelentkeznél énekversenyre?
– Én lennék az első! Visszagondolva korábbi életemre elmondhatom, hogy versenyről-versenyre jártam, és engem is az őrült vágy vezetett a színházba. Szerintem a Lévay Szilveszter Nemzetközi Musical Énekversenyre mindenképpen jelentkeznie kell annak, aki úgy érzi, hogy mocorog benne valami. Erre bátorítok mindenkit, aki megfelel a feltételeknek. Nyugodtan bizalmat szavazhatnak a zsűrinek, mert olyanok alkotják majd, akik jól értenek a dolgukhoz.
