„Amikor lent a völgyben felálltam és kinyújtózkodva ránéztem a nagy hegyekre, úgy éreztem, hogy most immár örökké élni fogok.” – Tamási Áron: Ábel
Kedves Zsu’,
akkora ködre ébredtünk ma, hogy az orrunkig nem látunk – ha most kimennék a pályára, máris megszegném a havas KRESZ , azaz a síelés tízparancsolatának egyikét, miszerint minden sízőnek kötelessége betartani a pálya jelzéseinek az utasításait. Egyszerűen ködben tapogatóznánk…Gyorsan írok hát pár sort, talán kedvet kapsz ahhoz, hogy jövőre végre te is csatlakozz hozzánk.
Tegnap, tegnapelőtt igazi gyönyörben volt részünk, a kékség és fehérség harmóniája lengte be a tájat: északon, a smaragzöld völgyben a Zelli-tó víztükrén köszöntek vissza a havas hegyek, távolabb a Hochkönig sziklás hegyoldalai burkolóztak sejtelmes felhőkbe, a magas hegycsúcsok pedig mint egy-egy magányos sziget, úgy törtek maguknak utak a felhők tengerében. Déli irányban a Tauern hegyormai törtek a magasba, és Ausztria legmagasabbját, a Großglocknert is teljes pompájában lehetett látni. No és a pályák! A kezelők mestermunkájának köszönhetően igazi élményt jelentő, friss szőnyeg vár bennünket reggelente, és tegnap délben is szinte csak én húztam jobbra-balra az íveket az egyik baba(kék) pályán; a vakítóan fehér lejtő még ekkor is olyan sima volt, mint egy biliárdasztal.
Azt hiszem, ha nem állhatnék lécre, akkor is eljönnék ebbe a havas paradicsomba: a természet ereje, szépsége és nagysága, az útvonalak vadregényessége, a fenséges, jeges oromhó, a firn ragyogása, a fenyvesekben csicsergő madarak éneke, a gleccserek időtlensége, a hütték forralt borainak illata – mindig visszahívna.
Erőviszonyok...
Meglátod Zsu’m: ha egyszer elkezded, nem leszel meg nélküle többé te sem. Ha nem lesz oktatód, mindig azt figyeld majd, aki a legjobban síel, az ő mozgását igyekezd lekövetni, bár ha valaki oktató nélkül tanul meg siklani, sokkal balesetveszélyesebb lesz a „tudománya”. Egy jó oktató szinte néhány óra alatt megtanítja az alapvető mozgáskoordinációkat, begyakoroltat bizonyos technikákat, amikre már lehet építeni.
Nekem mázlim volt pár évvel ezelőtt: egy idős, horvát síoktató, aki a dachsteini pályaszállásunkhoz ingyen „járt”, szinte pár óra alatt megtanította nekünk, kezdőknek, hogy mennyire tudjuk uralni a sílécet, hogyan tudunk vele biztonságosan fordulni, és rövid idő alatt milyen nagy sebességet lehet vele elérni. Amikor meghallotta, hogy mi ketten az anyanyelvén is szót tudunk érteni, a kis csapatnak minden óra elején ezzel az üdvözléssel kellett keresnie a hegy kegyét: „Dobro jutro, Dachstein!”
Kezdők a pályán
Azt is megtanultuk tőle: a sízésnek az a lényege, hogy átadja azt az élvezetet és örömöt, amit a csúszás nyújt. Az amatőr általában egy technikát ismer, azt is csak felületesen: siklik lefelé egyenesen, és ha változik a terep, akkor tele van a nadrágja. Amíg önképzőként szántottam végig a lankás pályán, amíg eldobáltak a huplik, addig csak azt „élveztem”, amikor lehuppantam a hóra, és csonttörés nélkül megúsztam a kalandot. Az oktatók által tanított síelésnél már egy-két nap múlva lehet érezni azt, hogy az ember biztonságosan tud fordulni, és ott, ahol akar. Ha már van tanult technikád, tudsz fordulni, biztonságos a lécvezetésed, tudod korrigálni a sebességet, akkor már bármelyik lejtőn lemehetsz biztonságosan. Ha már több technikát birtokolsz, azokat ötvözheted is, ezzel színesítheted a lesiklást és teheted igazán élvezetessé a csúszást. Nos, sebességkorrekció terén van még hova fejlődnöm: külső szemlélők gyakran dicsérik kecseges mozgásom és bátor száguldásom, miközben egyedül én tudom: sízésem még mindig se nem ésszerű, se nem ellenőrzött sebességű, így ön- és közveszélyes…
Az igazi sízés végül is az, amikor az ember uralja a sílécet, és nem a hegy uralja őt. Szóval van még miért visszajönnöm, és lesz még mit tanulnom. Kérlek, jövőre te is tarts velem!
Szeretettel ölel barátnőd, a Jégasszony
