A magyar konyhának rengeteg olyan étele van, amely híres személyről kapta nevét. Azt, hogy kinek a kedvence volt a rigójancsi, a dobostorta, a Kugler-torta, a Kossuth-kifli, tudjuk, hiszen róluk nevezték el őket. Azonban az, hogy a vidékünkön élő népszerű emberek mit szeretnek főzni, melyik a kedvenc ételük, legfeljebb családjuk, baráti körük előtt ismeretes. Ebből a meggondolásból indítottuk havonta egyszer jelentkező rovatunkat, amelyben bemutatjuk egy közismert ember ízemlékeit, kedvenc ételeit. Náray Éva után most Molnár Zoltán vall olvasóinknak.
Molnár Zoltán, akit mindenki csak Molesznek hív, telepi gyerek. Azt vallja magáról, hogy jelenleg szabadúszó színész. Fellép a szabadkai Kosztolányi Dezső színházban és a magyarkanizsai udvari kamaraszínháznak a vendégszínésze. Velük járja a Kárpát-medencét. Hamarosan négy napra Felvidékre, majd Erdélybe utaznak. Erdélyben szinte többet játszik, mint itthon. Amikor vele szeretnék az ízek világában utazni, kissé vonakodik.
– Töredelmesen bevallom, hogy nem tudok főzni. Nem volt alkalmam megtanulni. Édesanyámat korán elvesztettem, hatéves voltam, két nővérem mellett pedig semmi keresnivalóm nem volt a konyhában. Meg tudom találni a dolgokat, a tányért, a kanalat, a kést, de ezenkívül más semmit. Ha arra kényszerülők, hogy magamra főzzek, akkor akár egy hétig is tojásrántottát készítek. Azt tudok. És bundás kenyeret is tudok sütni. Meg tasakos levest főzni, és fel tudom melegíteni a készételt is.
Ez az utazás nem kimondottan arról szól, hogy mit tudsz főzni. Ha főzni nem is tudsz, de enni biztosan szeretsz.
– Azt igen. Alapjában véve húsevő vagyok. Mindent megeszek, kivéve a belsőségeket, a májat, a vesét, a szívet… Ehhez hozzá sem nyúlok. Még a levesből sem eszem meg, de meg sem kóstoltam soha a hizlalt kacsa- vagy libamájat.
Miért?
– Gyerekkoromban volt egy kellemetlen élményem. Négy-öt éves lehettem. Ebédre zöldborsó és sült disznómáj volt. Borzalmasan rosszul lettem tőle. Azóta nem eszem a belsőségeket. Azt is elmondhatom, hogy ebből kifolyólag komoly kellemetlenségeim voltak az iskolában. Az újvidéki telepi József Attila Általános Iskolában tanultam, mint minden telepi gyerek. Engem a napközibe is beadtak, ahol ebédet is kaptunk. Egy alkalommal ebédre máj volt. Krumplipüré és egy szelet máj. Borzasztóan éhes voltam, mégsem ettem meg az ebédem. A tanár mindenki előtt leszidott, előhozakodott az afrikai éhes gyerekekkel, meg azzal, hogy hogyan képzelem én, hogy mennyi ember dolgozik azért, hogy nekem legyen… Csaknem államellenségnek nevezett. Osztályfőnöki megrovóval is fenyegetett. Csak mondta, csak mondta rendületlenül én pedig sírtam, de a májat nem ettem meg.
A húst viszont megeszed.
– Nem hiszek abban, hogy hús nélkül megélhet az ember. Minden formában szeretem, Főve, sülten… Sült krumplival, kenyérrel. És nemcsak a disznóhúst, marhahúst, csirkehúst, hanem más húsokat is. Ettem már békacombot. Nagyon finom volt. Egyszer kóstoltam strucchúst is, az is finom volt. De ettem már csigát is. A csigánál számomra nem is a húsa volt a különleges, hanem a mód, ahogy ahhoz a kevés húshoz hozzá lehetett jutni, ugyanis a házából kellett kipiszkálni… És mondom, mindent kenyérrel eszek. Nemrég Békéscsabán vendégszerepeltünk. Előadás után pörkölttel vendégeltek meg minket. A pörkölthöz volt tészta, de én kenyeret is ettem hozzá. Volt idő, amikor a sült krumplit sem tudtam kenyér nélkül megenni.
Ha vendéglőt nyitnál, mit szolgálnál fel?
– Kizárólag jó, zsíros vajdasági ételeket, húsokat. Halat még talán tartanék, habár a halászlét nem különösebben kedvelem, de a sült halat, azt igen. És finom borokat.
Borivó vagy?
– Hát, ezt nem így határoznám meg. A bort kedvelem, a száraz borokat, a vörös száraz borokat. Az édes borokat nem. Egyébként az édességet sem szeretem különösebben. Persze a somlói galuskát megeszem és a nővéreim által készített almás rétes és az aprósütemények nagyon finomak, de ha nincs édesség az asztalon, azt sem bánom. A katonaságban a vasárnapi ebédhez mindig volt egy szelet édesség, kalács. Szinte mindig elcseréltem valami másra. Visszatérve a borokhoz, a villányi borok a kedvenceim. Borrajongó vagyok, mégis legtöbbször sört iszom. A tömény italok közül a vodkát szeretem. De ha barátaimmal beülünk egy kocsmába, akkor mindenki sört rendel, és én is automatikusan sört kérek. Egyáltalán nem szeretem a sört, mégsem bort vagy vodkát kérek. Más a helyzet Magyarországon. Ott bort iszunk. Természetesen én is. Vétek lenne sörözni.
Mindenkitől megkérdezem, hogy ha halálra volnál ítélve, mi volna az utolsó kívánságod. Persze gondolok itt az ételre.
– A cicvara.
Cicvara, azaz császármorzsa?
– Igen, de úgy, ahogy apám készítette. Ő csipedettként készítette. A tésztát meggyúrta, apró, körömnagyságú darabokra szaggatta, és olajon szép barnára sütötte. Megcukroztuk, és friss salátát ettünk hozzá. Salátával a legjobb, de lehet retekkel, újhagymával is enni. Apám halála után, többször is kértem a nővéreimet, hogy készítsenek nekem cicvarát. Készítettek, de egyszer sem olyan jót, amilyet apám tudott sütni. Nem tudom, hogy miért, de azt hiszem, hogy a cicvara elkészítése nagy szakértelmet igényel. És szeretetet.
