Hadifoglyok és a polgári lakosság tragédiája a második világháborúban
A kommunista Szovjetuniót a legbrutálisabb eszközökkel kell elpusztítani, adta ki a parancsot Adolf Hitler még a Vörös Hadsereg elleni hadművelet megindítása előtt. Csak a gyávák és az árulók esnek fogságba, s ezért velük lehetőleg még a helyszínen le kell számolni, hangzott Sztálin parancsa, miután a náci fegyveres erők megkezdték a villámháborúként elképzelt támadásukat széles fronton. Ez a két embertelen parancs pecsételte meg ötmillió szovjet hadifogoly sorsát, s okozta a második világháború egyik legmegdöbbentőbb, legszörnyűbb tragédiáját.
A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar ának a háború előbbi szakaszát elemző kiadványában olvasható, hogy még a Szovjetunió lerohanása előtt Hitler kinyilvánította, hogy „nem hagyományos értelembe vett, hanem világnézeti alapon álló megsemmisítő háborúra készül” .
A fentiekkel összhangban Hitler az 1941. június 6-án kiadott komisszárparancsban elrendelte, hogy a Vörös Hadsereg fogságba esett politikai biztosait végezzék ki. A komisszárok a szovjet csapatok bolsevik szellemű nevelését, eszmei kiképzését és a parancsnokok politikai nézetét ellenőrizték. A kivégzés végrehajtásáról az SS és a hadsereg megállapodást kötött. Ennek alapján még a hadifogolytáborba kerülés előtt kiszűrték a foglyok közül a politikai biztosokat és a kommunista párt tagjait. E feladattal a náci párt és az SS biztonsági szolgálatát bízták meg. A hadifoglyok tömegéből kiválasztottakat a hadszíntér mögötti területek biztonságáért felelős különleges SS-egységeknek szolgálták ki, amelyek azonnal végeztek velük. A komisszárparancs alapján csaknem 150 ezer szovjet hadifoglyot végeztek ki. A Wehrmacht tiltakozása miatt 1942 májusában hatályon kívül helyezték e parancsot, mivel a német harctéri parancsnokok felismerték, hogy e kegyetlenkedés fokozta a Vörös Hadsereg ellenállását.
A német hadsereg a háború kezdetén hatalmas területen nyomult előre, egymás után hengerelte le a hadosztályokat, s nem számolt azzal, milyen logisztikai és ellátási gondot okoz majd a több millió fogoly. A vöröskatonák millióit a szállítási eszközök hiánya miatt több száz kilométeres gyalogmenetben hajszolták a táborok felé. Az útközben lemaradókat lelőtték, a kiéhezett foglyoknak enni adó emberekre szintén tüzet nyitottak.
A forrásmunkaként felhasznált, a fentiekben említett kiadvány adatai szerint Németország politikai és katonai vezetői végül nyitott vagonokban is engedélyezték a foglyok szállítását. Bár 1941 novemberében beállt a fagy, és szüntelenül havazott, csak a hónap végétől hagyták jóvá a zárt vagonok használatát. Lényeges változást ez sem hozott: szállítás közben a hadifoglyok nem kaptak sem inni, sem enni, és a vagonokban nem volt fűtés. Ennek következtében december elején a vonaton szállítottak 25-70 százaléka meghalt.
A hadifoglyok kálváriáját súlyosbította, hogy a gyalogmenetek végállomásául kijelölt táborok többsége nem volt más, mint szögesdróttal elkerített üres terület, amelyek nélkülözték az életben maradáshoz szükséges alapfeltételeket: nem épültek barakkok és kórházak. Vöröskatonák milliói a fagyos földbe vájt lyukakban kísérelték meg átvészelni 1941–1942 rettenetes telét, amikor gyakran –20, –40 fokos hideget mértek.
A Wehrmachtnak a hadifoglyok iránti érdektelenségét az is fokozta, hogy a megszállt szovjet területek gazdasági kizsákmányolását tervező hivatalok úgy számítottak, hogy az élelmiszernek Németországba való szállítása következtében 20-30 millió orosz éhen hal. Ezzel összhangban a hadifoglyok élelmezésére minimális összeget különítettek el. Egy táborparancsnok jelentette, hogy „a barbár oroszok ölték egymást a kenyérért, és gyakori volt a kannibalizmus is”.
Az éhezés és a legalapvetőbb egészségügyi feltételek hiánya miatt a fogolytáborok járványgócokká váltak. A foglyok nem mosakodhattak, a tetvek hasmenéses tífuszt terjesztettek. A háború első három évének végén vitaminhiánnyal súlyosbított tbc-járvány okozott tömeges pusztulást. A sebek elüszkösödtek. A fekélyekkel borított, összefagyott, köhögő csontvázakra emlékeztető foglyok nehezen elviselhető bűzt árasztottak. Mindezt betetézte az őrség brutális bánásmódja.
A mostoha körülmények következtében az orosz hadifoglyok tömegesen pusztultak el. Német adatok szerint 1941 júniusa és 1942 januárja között naponta átlagosan 6000 fogoly halt meg. A második világháborúban hozzávetőleg ötmillió szovjet fogoly vesztette életét.
Hogyan történhetett meg, hogy viszonylag rövid idő alatt a szovjet katonák tömegei estek fogságba? A történészeknek egyöntetű a véleményük abban, hogy Sztálin a főbűnös. Béládi László és Krausz Tamás az önmagát generalisszimusnak kikiáltó diktátorról szóló könyvében azt írta, hogy nem egyszerűen azért felelős, hogy érthetetlen makacssággal vonakodott számolni a hírszerzők roppant fontos jelentéseivel a háború kitörésének közelségéről. Fő bűne az országgal szemben az, hogy olyan végzetes légkört teremtett, amelyben megcáfolhatatlan dokumentumokkal rendelkező, illetékes személyek nem kaptak lehetőséget rá, hogy bebizonyítsák az államfőnek a veszély nagyságát, és ahhoz sem volt joguk, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket a veszély elhárítása érdekében.
Sztálin minden józan megfontolást mellőzően már-már rögeszmésen reménykedett abban, hogy a Szovjetuniónak 1942 előtt nem kell háborút viselnie. Ezzel magyarázható, miért érte az országot olyan felkészületlenül és pusztító erővel a német támadás. Az előbbi két szerző szerint helytelen következtetéseket sugallt a korabeli katonai doktrína néhány sarkalatos tétele. Elhibázottnak tekinthető a háborúra való felkészülés katonai tervezése is. A Vörös Hadsereg szinte teljes felső- és középszintű káderállományát elpusztító terror következtében a hadsereg irányítási rendszere a korábbinál jóval alacsonyabb szinten láthatta el feladatait.
Az előbbieket más melléfogások is tetézték. A mozgósítási tartalékokat tagolatlanul, közvetlenül a határkörzetekben helyezték el. Nyekrics, orosz történész a háborús felkészülés fogyatékosságait elemezve úgy értékelte, hogy az összecsapások kezdetekor súlyos következményekkel járt az a nagy hiba, hogy elrendelték a régi határ erődítményeinek leszerelését, az új építése pedig elhúzódott. „Igen furcsán festett a helyzet. A harckocsi-alakulatnál a régi, elavult tankoknak legfeljebb az egyharmada volt harcképes. A többiek javításra vártak, de olyannyira nem volt tartalék alkatrész, hogy még az igényléseket sem fogadták el”.
E történész könyvében olvasható az is, hogy sietve hozzáláttak a repülőterek átrendezéséhez. Az új repülőgéptípusok számára meg kellett hosszabbítani a kifutópályákat. Az új gépekből alig érkezett egy-egy példány, de a körzet valamennyi repülőterét ugyanabban az időben kezdték újjáépíteni. Erre az időre a repülőgép-állományt áttelepítették néhány békés célokat szolgáló repülőtérre, ahol összezsúfolódott a tömérdek gép, védtelenül a bombatámadásokkal szemben.
Sztálin mindenfajta mélyen tagolt védelem gondolatát elutasította azzal az érveléssel, hogy „az agresszor véres fejjel menekül vissza határainktól”. A hadvezetés egyáltalán nem számolt azzal, hogy a támadó áttörheti az előretolt állásokat, amelyek a határ mentén húzódva ki voltak szolgáltatva a közvetlen csapás és a bekerítés veszélyének. Nem készítették elő az ipar és a lakosság evakuálását sem.
Közismert, hogy a tél beköszönése után a hadiszerencse a Vörös Hadsereget fogadta kegyeibe. Sztálin kiadta a jelszót: „A német fenevadat saját odújában fojtjuk meg”. Ezt szó szoros értelmében gondolta, s ezért a mai történészek a hadifoglyok tragédiáját két szakaszra osztották. A népirtással is terhelhető két embertelen diktatúra négy éven keresztül totális, megsemmisítő háborút vívott egymás ellen, s ez óriási véráldozatot okozott több ország polgári lakosságának. A megsemmisítő háború szerves része a saját hazájuk által is elárult, az ellenség részéről pedig emberszámba sem vett szovjet hadifoglyok tragédiája.
