A február 2-ától 8-áig tartó 41. Magyar Filmszemlén a bemutató szekcióban szereplő filmek közül Szilágyi AndorElőttünk az élet című alkotásában szerepel egy újvidéki színész is. A katalógust lapozgatva figyeltem fel Molnár Zoltán nevére, s nyomban kínálkozott az alkalom, hogy elbeszélgessünk az adott témában. Hol van, mit csinál mostanában.
Hogy kerültél Szilágyi Andornak a szemlén az információs kategóriában szereplő filmjébe?
– Csörgött a telefon. Szilágyi Andor rendező azt mondta látott engem a Könyök kanyar című előadásban és szeretné, ha játszanék a filmjében. Megkérdezte mikor találkozhatunk, hogy próbafotót készítsenek rólam. Feltételezem, hogy Szabadkán, Debrecenben vagy Szegeden láthatott a darabban, s nem sokkal a telefonbeszélgetés után, amikor Pesten játszottam eljött megnézni, megismerkedtünk és készült néhány fotó rólam. Ennyi volt.
Korábbról ismerted a rendezőt?
– Nem, csak akkor, amikor eljött hozzám képeket készíteni. Hallottam róla, tudtam kicsoda, és a filmjeit is ismertem.
Milyen érzés volt, amikor megcsörrent a telefon?
– Furcsa. Nem számítottam rá. Főleg azért, mert Magyarországon történt mindez, s nem éppen olyan egyszerű, hogy az embert felhívják, s azt mondják: Szevasz, szevasz, gyere hozzám dolgozni. Nem volt se casting, se más, egyszerűen rám esett a választás. Majd aztán a fotózást követően múltak a hónapok, kiderült, hogy nem nyert a rendező a pályázaton, nem lesz az egészből semmi, de egy idő után mégis úgy döntött, hogy megcsinálja ő azt, amit eltervezett, csak sokkal kevesebb pénzért, mint amit előrelátott. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a Kosztolányi Dezső Színház színészeivel és velem készíti el, de mikor beütött a pénzhiány, úgy döntött, Magyarországon fellelhető középiskolásokkal, egyetemistákkal és velem forgatja le. Persze igyekezett azért olyanokat keresni, akik foglalkoztak színházzal.
Te kinek a színésze vagy?
– Annak, aki felkér és megfizet.
Szabadúszó?
– Igen, ez egy jó kifejezés, mindig is tetszett, szabadúszó vagyok már régóta.
Hogyan él egy szabadúszó?
– Néha jól, néha rosszul, nem egyszerű dolog ez. Én kezdek beleszokni és jól érezni magam, azért mégis nagyon nehéz. Színház nélkül sok energiát felemészt, több évbe került, mire sikerült valahogy beleszoknom. Az a lényege a dolognak, hogy rengeteg helyen meg kell fordulni és dolgozni kell, méghozzá rengeteget. Ehhez a filmszerephez például szükség volt arra, hogy Urbán András felkérjen, hogy játsszak abban az előadásában, amelyben látott Szilágyi Andor. Ha Urbán nem hív, akkor biztos, hogy a filmrendezőnek nem jutok eszébe, tehát a szabadúszósághoz szükségeltetik, hogy lássanak valahol.
Hogy felfigyeljenek rád, ahhoz nyüzsögni kell.
– Igen, de azt a fajta nyüzsgést, ami Belgrádban és Pesten történik, nem kimondottan kedvelem, nem az én világom, de meg kell alázkodni, nem egyszer. Én szerencsére megúsztam ezt kisebb-nagyobb sérülésekkel. Konkrétan fel szoktam hívni az embereket és felajánlkozni.
Megtaláltad a módját, hogy a megalázkodás alól miként térj ki?
– Ilyen bátor nem lennék, meg ezt így nem is lehet éppen elkerülni, én azt csinálom, hogy írok a rendezőnek, hogy szeretnék vele dolgozni, vagy felhívom, beszélek vele. S nagyon konkrétan megmondom, hogy mit szeretnék játszani, s valahogy elindul a dolog. De nem is kell mindig ajánlkoznom, ahhoz hogy felkeressenek. Most volt az Ifjúsági Színházban (Pozorište mladih) egy előadás, amihez úgy kaptam a szerepet, hogy egy régi barátnőm játszik a darabban, s ő felhívta a figyelmet rám, amikor olyan valakit kerestek, aki szerbül és magyarul egyformán jól tud. Így jött ez a szerep, de hangsúlyoznám, hogy a lényeg az, hogy sokat kell dolgozni, állandóan jelen kell lenni, de őszintén szólva ez nekem megy és az is tetszik, hogy magam válogatom meg a dolgokat, amiket csinálok. Nincs okom panaszra, mert azt teszem, amit szeretnék és így talán könnyebb.
Azért olyan helyzetben nem vagy, hogy visszautasíts ajánlatot?
– Nem vagyok, mert annyira azért nem hívnak, meg azért is, mert nagyjából olyan fajta rendező, olyan dolgokra hív meg, ami nekem már eleve az esetem. Nem kapok én meghívást minden nap és mindenhonnan, hanem időről időre érkezik, nem túl gyakran, s arról szó nincs, hogy visszautasítsak bármit is. De mondom, én is úgy hiszem, hogy rendben van, amit elvállalok és kedvvel csinálom.
Megtanultad menedzselni magad?
– Ezt egyáltalán nem mondanám.
Van fényképes dossziéd, amit be tudsz mutatni magadról?
– Á, dehogy. Nagyon szervezetlen vagyok, nekem semmim sincs. Ha valakinek kell, akkor odaülök a számítógép elé, és elkezdek keresgélni benne, s három nap kutatás után esetleg találok valamilyen fotót, anyagot magamról. Már egy ideje azon gondolkodom, hogy jó lenne rendszerezni a dolgaimat, el is jutottam egy szintig, így, ha most valaki felhívna, hogy kell neki anyag rólam, talán le tudnám szállítani, de ez még mindig szervezés és szerkesztés alatt áll. Annak idején, amikor kezdtem a szakmát, sokat írtak rólunk, de én soha egyetlen cikket, fotót, kritikát nem őriztem meg, ezért borzasztóan nehéz most így utólag felidézni az egykor történteket.
Milyen volt a pesti forgatás?
– Nagyszerű, de úgy kezdődött, hogy egy hét alatt megcsináljuk. Jól is indult, de aztán befuccsolt a dolog. Szeptemberben mentem fel egy hétre, mindenki kérdezgette tőlem, hogy hova megyek, én meg lazán mondtam, hogy Pestre forgatni. Közben nekem kevés jelenetem van abban a filmben, s utólag biztos csodálkoznak majd azon, hogy miért kellett ezt hetekig forgatni Budapesten. Éjszakai forgatáson voltunk. Három éjszakán át csodálatosan sikerült etűdöket készítettünk, sok-sok kis jelenetet rólam, velem, különböző dolgokról, szenzációs volt, élveztem. Azt mondták, hogy jó vagyok, s a harmadik nap után a rendező egyszer csak ráeszmélt, hogy rossz irányba állította a széket, s azt meg kell fordítani. A világ legjobb teljesítménye tönkrement, azért mert rosszul állt a szék. Mivel ezt soha senki nem fogja látni, nyugodtan állíthatom, hogy ez egy csúcsteljesítmény volt.
Mi történt ezután?
– Hát megfordították a széket, ami egy technikai gond volt, és újra kezdtük az egészet. De akkor már nem volt annyi idő, hogy azt a sok kis etűdöt felvegyük, lett belőle kétperces jelenet, amit én eléggé gyengén oldottam meg, noha igyekeztem, de ez már nem volt az igazi.
Mert elmúlt az a kezdeti fellángolás?
– Igen, jött helyére egy másik, ami szintén jó volt, tényleg igyekeztem, de úgy érzem, hogy egy kicsit mellé trafáltam. Hogy fog kinézni, nem tudom, majd meglátjuk. Noha az a lelkesedés, az az öröm, az a mindent bele eltökéltség, amivel kezdtem, megmaradt, csak nem tudom, valahogy másként jött felszínre.
Megtudhatjuk, ki vagy te ebben a 78 perces jelenetben?
– Én vagyok a három perc. Arról szól az egész, hogy egy csapat kölyök egy régi kastély pincéjében rábukkan egy székhez kötött palira, az vagyok én. Ez a valaki nagyon emlékezteti őket az egykori tanárjukra és bántalmazni kezdik. Noha a pasas váltig állítja, hogy neki fizettek, hogy ide jöjjön és valakit heccelni akartak ezzel, de a gyerekek ezt nem hiszik el és ebből lesznek különböző bonyodalmak.
A végén téged megölnek?
– Ezt nem mondhatom el, majd kiderül, de állítom, hogy több gyilkosság van a filmben. Ezért nem biztos, hogy én leszek a hulla. A lényeg az, hogy a székhez kötött jelenetek lettek volna azok a kis etűdök, amelyekben engem meggyaláznak, ami azután eltűnt. A végkifejletre én is kíváncsi vagyok.
Ez az első filmed?
– Nekem a filmekkel valahogy nincs szerencsém. Csináltunk az akadémia első évén egy Szabó Zoltán nevű szarajevói rendezővel a teljes évfolyam bevonásával egy kocsmajelenetet ábrázoló filmrészletet, nos később a filmből ezt az egészet kivágták, soha nem került bemutatásra. Azután Haris Pašović jugoszláv rendezővel forgattunk a Csodatévő Simon című színdarab alapján egy alkotást, amely Szarajevó ostroma alatt odaveszett. Volt egy tévéfilmünk is, Kovács Attila végzős rendezőnek a diplomafilmje, ezt állítólag be is mutatták a televízióban valamikor a kilencvenes években, s persze a bombázás alatt könnyen lehet, hogy ez is eltűnt. Igaz, most legutóbb a Duna TV levetítette Forró Lajosnak a Jelöletlen tömegsírok című féldokumentum kis játékfilmjét, tehát ez nem tűnt el. Az 1944-es martonosi vérengzésekről szól. Ebben én egy szerb tisztet alakítok, aki kegyetlenül meggyalázza a magyarokat, a rabokat és a Tiszába löveti őket. Ez maradt meg eddig, a többiből vagy kivágtak vagy eltűnt.
Nincs éppen szerb katonatisztes kinézeted.
– Nincs, de megoldottam ezt a kérdést, nem volt azzal semmi baj.
A 41. Magyar Filmszemlén versenyen kívül szerepel a filmed, ott leszel te is?
– Igen. Most beszéltem Andorral, február 7-én ott leszek, ez lesz az első fesztiválos bemutatkozásom.
