Mint egy pusztai lovas, lassú, kimért, de határozott léptekkel közeledett a robusztus termetű, hosszú, fekete, lobogó hajú, betyáros bajuszú színész a sötét nézőtérről a színpad felé, s közben zúgott, tombolt a taps.
Đoko Rosić, Magyarország Đokó bácsija átvette az életműdíjat a 41. Magyar Filmszemle gáláján Budapesten, s csak ennyit mondott az őt imádó s szinte az egekig magasztaló nagyérdeműnek:
– Jó estét Magyarország, jó estét szerelem – itt megállt, nem azért, hogy lélektani szünetet tartson, talán inkább kifejezetten az miatt, mert küszködött a könnyeivel, s a mindenkori hős bátor férfi nem akart gyengének látszani azok előtt, akik őt annyira szeretik. Végül csak sikerült megszólalnia:
– Köszönöm mindezt Magyarországnak. Én szeretem önöket, s tudom, hogy ez az érzelem kölcsönös.
Így zajlott le az életműdíj-átadás, amelynek során Novák Emil filmrendező a szemletanács elnöke hosszasan gratulált Đoko Rosićnak, s ő maga is meghatottan köszönte meg az első külföldi életműdíjasnak mindazt, amit a magyar filmért tett. A filmekben leginkább betyárt, cigány vajdát, lázadó hőst és magányos lovast megszemélyesítő színész szívesen állt a Magyar Szó rendelkezésére, hogy válaszoljon a kérdéseinkre. A történetét így kezdte:
– Jó 35 évvel ezelőtt fedeztek fel engem a magyar film számára. Kardos Ferenc kért fel először 1975-ben, hogy a Hajdúk című filmjében játsszak. Előtte már jóval korábban forgattam filmet Bulgáriában is, hiszen 1962-ben Az érzés története című alkotással kezdődött a filmes karrierem. Amíg Kardossal forgattunk, egyszer csak megjelent Szomjas György, s arra kért, hogy szerepeljek majd az ő filmjében is. Tehát az első magyarországi forgatásom idején máris elkezdtek kézről kézre adni engem a magyar rendezők. Ugyanis, amikor Szomjas Györggyel a Talpunk alatt fütyül a szél című alkotást készítettük, egyszer csak megjelent Mészáros Márta filmrendező, aki akkor a Kilencedik hónap című filmjéhez keresett szereplőt, és ez így ment egymás után. Tudja, én akkor, amikor Magyarországon kezdtem filmezni, még újságíró voltam, és 17 éven át ragaszkodtam ehhez a szakmához. A bolgár nemzeti rádiónál voltam tudósító, jobbára sporttal foglalkoztam, de szívesen jelentettem meg esszéket is. Nagyon szerettem az újságírást, és sehogy sem kívánkoztam elszakadni ettől a szakmától.
– Egy idő után mégis sikerült?
– Igen. Az említett 17 évnek az utolsó 8-9 évét vívódással töltöttem, hogy a szerkesztőséghez ragaszkodjak inkább, vagy a forgatóstábhoz? De mindig az újságírói véna győzedelmeskedett bennem. Amikor forgatás volt, szabadságot kértem, megcsináltam az éppen aktuális filmet, s utána visszatértem az újságíráshoz. Az is visszafogott a filmes szakmától, hogy én nem végeztem színművészeti főiskolát, kicsit tartottam is ettől. De lehet, hogy ez éppen serkentőleg hatott rám a filmművészetben, mert másként tekintettem az ottani hierarchiára, mivel én egy más világból kerültem oda. Talán ezért könnyebben vettem az akadályokat. Az igazi áttörést Szomjas György Talpunk alatt fütyül a szél című filmje jelentette számomra. Ezután világossá vált, hogy nekem a filmszínészettel kell foglalkoznom. S ekkor szakítottam végleg az újságírással.
– Először fordul elő, hogy Magyarországon egy külföldi színésznek ítélnek oda életműdíjat. Erről mi a véleménye?
– Van egy elképzelésem. Az egyik az, hogy Magyarországon úgy tűnik engem úgy könyvelnek el, mintha az ő színészük lennék, a másik pedig lehet, hogy csak jól oldottam meg a feladatomat. Úgy végeztem a munkát, ahogy elképzelték. Ilyen kijelentést nem bátorkodtam volna 10-20 évvel ezelőtt tenni. Akkor még visszafogottabb voltam, de ma már 78 évesen bátrabban mondom el azt, amit gondolok. Ezek szerint én jól végeztem a munkámat, és engem itt szeretnek az emberek. Ezt érzem, és azt is tudom, hogy miért. Mert ez az érzés kölcsönös. Megérezték a magyarok, hogy én szeretem őket, s ezért szeretnek ők is engem. Rengeteg barátom van, ismerősöm, és a filmes karrierem során nem is tudom pontosan megmondani, hány filmet forgattam, azt hiszem 110-114-re tehető. Ezek közül Magyarországon 38-at. Az elmúlt 35 évben szinte minden évben forgattam Magyarországon, kivéve az 1989-es rendszerváltási és az azt követő időszakot, amikor némi válságban volt a magyar film. Ámbár ez nemcsak Magyarországot jellemezte, hanem az egész szocialista tábort. Bulgáriában még szörnyűbb volt a helyzet. A filmgyártás szinte a nullával volt egyenlő. Bizony, volt olyan 2-3 évem, amikor egyetlen filmre sem hívtak. De amikor ezen az időszakon túl voltunk, megint fellendült a filmgyártás, és Magyarországon és máshol is újra kezdtek engem foglalkoztatni.
– Ezek szerint Magyarországon és Bulgáriában párhuzamosan forgatott a karrierje során?
– Persze, magától értetődően, és még sok más helyen is.
– Például Szerbiában is?
– Nem. Szerbiában nem, de Bulgárián és Magyarországon kívül Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Szlovákiában és természetesen Oroszországban filmeztem.
– Meg tudott élni csak a filmezésből?
– Meg tudtam belőle élni. De meggazdagodni nem. Tudja, az egykori szocialista országokban a színészek, a befutott színészek nagyon nagy népszerűségnek örvendtek, ismertek bennünket, magasztaltak, majdhogynem sztárokként kezeltek bennünket, de senki se higgye, hogy ehhez pénz is járult. Nem fizettek agyon bennünket. S a gázsit is csak úgy csöpögtették. Nem voltunk elkényeztetve anyagilag. Nem hiszem, hogy Magyarországon van olyan színész, akiről egyértelműen azt lehet állítani, hogy meggazdagodott. Mindenesetre Bulgáriában nincs ilyen.
– Színpadon szerepelt-e?
– Soha.
– Nem is hívták?
– De, állandóan hívtak. De én nem akartam, mindig ellent mondtam.
– Miért volt ez az ellenállás? Netán komplexusból eredt?
– Nem volt komplexusom, azért mert nem végeztem film- és színművészeti akadémiát, hanem az volt az álláspontom, hogy ez két különálló szakma. Úgy tudnám szemléltetni, hogy én nagyon sokat lovagoltam, de autót is vezetek. Márpedig ezt a kettőt nem lehet összekeverni. Az egyik ilyen fajta közlekedés, a másik olyan. Nagyon nagy ritkaságnak számít, amikor egy színész egyaránt jó a színpadon is és a vásznon is. Az a jellemző, hogy aki a színpadon kiváló, azt valahogy a kamera nem szereti és fordítva. Sok olyan nagy filmszínészt ismerek, aki a világot jelentő deszkákon nem tud sikert elérni. Mondom, ez két különböző szakma, s annak ellenére, hogy folytonosan hívnak néha kacérkodok is a gondolattal, hogy megtehetném, de akkor elhessegetem magamtól ezt az ötletet, és azt mondom, hogy az én munkám a kamera, a filmszalag és a vászon.
– Hol született?
– Krupanjban születtem, Loznica és Valjevo közelében, a Drina folyó partján, Bosznia szerb részében. Az édesanyám bolgár volt, így nyomban két anyanyelvűvé váltam.
– Hogy került Szófiába?
– Azokban a sötét 1948-es években voltak gondjaink, s valamikor 1951 folyamán hagytam el Jugoszláviát. A politikai szelek Bulgáriába vittek.
– Az Informbiro miatt?
– Igen, ez volt a fő ok, s Bulgáriában végeztem a közgazdasági egyetemen.
– Hol van most az ön hazája?
– Erre a kérdésre nem tudom, hogyan válaszolhatnék. Engem Szerbiában úgy kezelnek, hogy az a honfitársunk, aki Bulgáriában él. Vagy mondjuk úgy, azt mondják rám, hogy bolgár vagyok. Bulgáriában szerbnek tartanak. Itt Magyarországon viszont – s ekkor felderül az arca, mosolyog – egyszerűen csak Đokó bácsinak hívnak. A filmesek közül mindenki így szólít, de egyébként is ahogy Jancsó Miklóst mindenki Miki bácsinak nevezi, engem Đokó bácsinak kereszteltek el. Érdekes, hogy amikor elkezdtem Magyarországon forgatni, még nem voltam ilyen öreg, hiszen majdnem négy évtizeddel ezelőtt volt, de már akkor is mindenki Đokó bácsinak szólított, ami nekem akkor is nagyon kedves volt.
– Ismerik-e önt Szerbiában?
– A filmes szakma igen. Hiszen az Újvidéki Televízióban rendszeresen vetítenek magyar filmeket, s abban láthatnak, felismerhetnek. Én pedig nagyon jó baráti viszonyban vagyok Ljubiša Samardžićtyal, aki nagyra értékeli az én filmes tevékenységemet. Sokszor fel is merült, hogy majd Szerbiában fogok forgatni, de tudja, úgy van ez, hogy amikor egy rendező filmet készül csinálni, az olyan mint egy pasziánsz. Kirakja maga előtt a kártyákat, elkezd töprengeni és próbálja összeállítani a csapatot. Persze csak azok a lapok kerülnek elébe, amelyek ott vannak az orra előtt. A távolabbiakat nem látja az adott pillanatban, vagy nem figyel fel rájuk, s így azok kimaradnak a buliból. De van most éppen egy rendező Vajdaságból, önök biztos jobban ismerik mint én, a magyarkanizsai Bicskei Zoltán, aki filmet készül forgatni, s hívott engem, rajtam kívül több más magyar színészt is, és az Újvidéki Színház művészeit, hogy jöjjünk filmezni. Ez egy magyar nyelven beszélő alkotás lesz. Eredetileg már tavaly meg kellett volna hogy kezdődjön a forgatás. De gondolom anyagi okok miatt csak az idén novemberben kerül majd rá sor. Nem tudom, hogy én képes leszek-e rá, mert jóformán félig vak vagyok. Az újságokban a nagybetűvel nyomtatott címeket sem tudom elolvasni. Nem látom. Persze alakokat látok, meg Önt itt mellettem. Látom, hogy egy szép nő, de pl. azt nem észlelem, hogy milyen színű a szeme.
–Akkor, hogy tanulja a szöveget? Felolvassák Önnek?
– Nem, nem tudok így szöveget tanulni, hisz fél évszázadon át megvolt a saját módszerem, hogyan olvastam és dolgoztam fel a forgatókönyvet. Nem vagyok rá képes, hogy csak a fülemen keresztül azonosuljak a szereppel. Úgy oldjuk meg a helyzetet, hogy óriási betűkkel nyomtatják ki számomra a szöveget. Ez ma már a komputerek világában megoldható. A forgatókönyvet pedig a feleségemmel pontról pontra átbeszéljük, elemezzük. Lassú folyamat ez, de így még fel tudok készülni. Van itt más gond is. A csípőm elkopott, tönkrement, alig tudok járni. A 35-37 éves folytonos lovaglás megtette a magáét.
– Igen, önt a filmekből lóháton ismertük meg.
– Igen, én imádtam a lovakat. Rengeteget lovagoltam. Egyáltalán sokat sportoltam életemben. S a lovaglás nagyon sokat hozott nekem a filmes szakmában, mert Európa keleti részén nem nagyon akadt olyan színész, aki jól tudott lovagolni. Persze, van még egy nagyon ismert rajtam kívül, Gojko Mitić.
– Harmincöt évvel ezelőtt, amikor először Magyarországra került, egy szót sem tudott magyarul?
– Ezt nem mondhatnám. Tízig tudtam számolni, és a káromkodás is jól ment. Ugyanis, mi a II. világháború előtt öt éven át Zentán éltünk. Én ott szerb iskolába jártam ugyan, de negyvenen voltunk az osztályban. Közülük tízen szerbek, a többi mind magyar. Az órán szerbül beszéltünk ugyan, de a szünetben inkább magyarul. A gyerekektől megtanultam ezt-azt, amit aztán bőven elfelejtettem, de mégis, amikor először Magyarországra érkeztem forgatni, lassan visszajött bennem mindaz, amit Zentán tanultam. Tudtam, hogy élnek a magyarok. Ismertem a nyelv dallamát, a szokásokat, megtanultam szalonnát enni, amúgy magyarosan, szerettem a hurkát is, és tisztában voltam vele, hogy milyen az, amikor ünnepélyesen felöltözik a magyar ember. Hogy ehhez hozzátartozik a fehér ing, a fekete öltöny és az elmaradhatatlan fekete kalap. A gyönyörűséges Tisza morajlása és a magyar nyelv melódiája ott élt bennem. A 35 év alatt pedig megtanultam magyarul beszélni úgy-ahogy. Én erre azt szoktam mondani, hogy magyarul röfögök.
– Hány nyelven beszél egyébként?
– Szerbül, bolgárul és oroszul perfektül. Angolul beszélek, magyarul meg mint mondom, röfögök.
