Beszélgetés Petrik Andreával, a budapesti Radnóti Színház művésznőjével
Petrik Andrea a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után, 2009-ben a Radnóti Színház hoz szerződött, ahol már az első évadban emlékezetes alakításai születtek. Egy internetes újság a legjobb magyar színésznők közé választotta és vászonra követelte őt. Andreát a bulvárkonzumerek soha nem fogják megismerni, de mi jegyezzük meg a nevét. Mindössze 25 éves, és a „miénk”.
(Dormán László felvétele)
–Középiskolásként kerültél el Temerinből. Honnan volt benned ennyi tudatosság ilyen fiatalon, és a szüleid nem akartak lebeszélni?
– A szüleim maximálisan támogattak, de nem azért, mert annyira biztosak voltak a sikerben, hiszen ehhez a pályához a tehetség mellett nagy adag szerencse is kell. 15 évesen kerültem a szentesi gimnázium irodalom-dráma tagozatára – ma már, visszatekintve engem lep meg a legjobban, hogy honnan volt bennem ilyen evidencia? Hetedikes koromban jártunk az Újvidéki Színházba, akkor lett számomra nyilvánvaló, hogy nekem színpadon a helyem.
–Áldott tudatlanság: ha nem tudjuk, mi vár ránk, sokkal bátrabbak vagyunk.
– Pontosan. Ma már azzal foglalkozom és abból élek, amit szeretek, jó feladataim is vannak, de most már korántsem vagyok annyira bátor a jövőmet illetően, hiszen sokkal jobban ismerem a siker buktatóit.
–Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a magyar színészek közül neked vannak a legszebb zárt e hangjaid. Hogy őrzöd őket itt, Budapesten? A környezet nyelve ragadós és „koptat”...
– Valóban így van. Itt azt mondják sokszor, hogy másképp, mondjuk úgy: vajdaságiasan beszélek, otthon meg azt, hogy pestiesen – az utóbbi sértés számomra (nevet). De tudom, hogy igazuk van. A most bemutatott Pygmalionban Eliza szerepe pont erről szól: egy egyszerű virágárus lányból úrinőt faragnak. Az első részben ő egy szabad szájú proli, ugyanakkor egy romlatlan, tiszta, vagány lány – ekkor még másképp is beszél. Nekem ezt nem kell eljátszanom, de az úrinővé vált, szépen beszélő Elizát sem, hiszen saját magamból fogalmazom meg mindkettőt.
–Általában a korodnál érettebb szerepek találnak meg. Szerinted miért?
– Erre nem tudok válaszolni. Mindig megtaláltak ezek a drámai erejű szerepek. Játszottam Antigonét Szálinger BalázsOidipusz gyermekei című művében, Füst MilánBoldogtalanjában Rózát, eljátszottam Weöres SándorPszichéjét, és az Édentől keletre című Steinbeck darabban Kate szerepét. Az is különös, hogy többször kellett olyan anyát játszanom, aki elveszti a gyermekét. Idén van először, hogy egy kisebb szerepben egy fiatal, csitri lány játszom A főfőnökben, és Eliza is fiatalabb, mint én. Ennek nagyon örülök.
–Aki a Pesti Színház Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című előadásban, első szerepedben látott, egy életre megjegyezett: a színpadi jelenléted hetven százalékában meztelen voltál, ráadásul néma. Eldöntötted, hogy lejátszod a tested, és ez sikerült is. Hogyan?
– Ez olyan titok, amire mi magunk sem tudjuk a választ. Tudtam: a testem itt most csak egy eszköz, de dolgozott bennem a hiúság és az ambíció, hogy nem lehet csak ennyi! Egy pucér nő csak fél percig érdekes, ezért azt kellett elérnem, hogy azon túl már ne a látvánnyal foglalkozzanak a nézők. Az, hogy én ezzel a „funkcióval” nem elégedtem meg, motivált és inspirált a munkában, és a funkció szereppé nőtte ki magát. Eszterházy írásában én Rubens múzsáját játszottam – ennek a szerepnek az ezer arcát mutattam meg egy-egy villanással.
–Egy kisfilmet kivéve eddig moziban nem lehetett látni téged. Nehéz vászonra kerülni?
– Néhány vizsgafilmben játszottam csupán, és bár most Magyarországon nem túl ígéretes a filmes helyzet, vannak kilátásban filmszerepek. Nem szeretnék akármilyen filmben szerepelni, nem érdekelnek a közönség kegyeit kereső vígjátékok, mert én nem hírnévre vágyom, hanem érvényes dolgokat akarok színvonalasan csinálni.
–Sokat dolgozol, de még így is marad energiád vendégszerepelni. Milyen darabokban játszol, és miket próbálsz?
– Havonta húsz előadást játszom, van, hogy többet is. Márciusban volt a Radnótiban Shaw Pygmalionjának a bemutatója, a Katona József Színházban CalderonAz élet álom című darabjában Rosaurát, az Új Színházban Steinbeck Édentől keletre című művében Kate-et és Závada Pál Bethlen című történelmi játékában Báthori Annát játszom. Az anyaszínházamban Antigonét és Rózát alakítom, kisebb szerepekben láthatnak a nézők BabelAlkonyában, Lars von Treir A főfőnökjében és HeltaiNaftalinjában.
–De a drámák állnak hozzád közelebb.
– A színháznak szerintem akkor van értelme, ha gyógyít és nevel, ha felnyitja az emberek szemét, és ad valami fontosat. A színházban az ember önmagával és a világgal kapcsolatos kérdéseire mind választ kaphat. Nekem ebben a munkában nem az önmegvalósítás vagy a szórakoztatás a fontos. Bár igényesen ezt is lehet, ahogy Heltai Naftalinja is teszi: ez a bohózat igényesen szórakoztat, és sokat tanulok belőle ritmusról, szakmáról. Olyan ez a mű, mint egy kotta: minden mondatot pontosan kell „leütni”, mert így lesz meg a ritmusa.
–Diploma után több lehetőség közül a Radnóti Színházat választottad. Miért?
– A Radnóti arculata, társulata áll hozzám a legközelebb, mert művészszínház, és ez engem jobban érdekel. Jó hely, kis társulattal, szeretem a kollégáimat. Ajándék számomra az, hogy itt csodálatos színészekkel játszhatom – a legnagyobb öröm számomra Csomós Marival egy színpadon lenni.
–Haza milyen gyakran jársz? Hol van neked például karácsony?
– Sajnos egyre ritkábban járok haza, nekem Magyarországon van az itthon, mivel ideköt a munkám. De az otthonom Temerin – olyan még nem történt meg, hogy karácsonyra ne mennék haza, az engem megbetegítene. Lelkileg nagyon erős kötődésem van a családomhoz, és nagyon tisztelem a szüleimet, amiért ilyen önzetlenek voltak, és el mertek engedni – nem tudom, én képes lennék-e erre?
