Ha az embert azért viszik egy kalandos raftingra, hogy erről írjon, onnan már nincs visszaút: egyszer csak azon kapja magát, hogy veszettül lapátolja maga körül a zúgó folyót, miközben fél szemmel sakkban tartja a közeledő sziklát. Tapasztalatok és tippek azoknak, akik kacérkodnak a gondolattal, hogy egyszer kipróbálják a vadvízi evezést.
A Lim folyó a Prokletije hegység lábánál a Plavi-tóból ered mintegy 1000 méter tengerszint feletti magasságban, majd közel 200 km után a Drina folyóba ömlik. Neve a latin limes (határ) szóból ered, a Lim ugyanis határfolyója volt a Kelet- és a Nyugat-római Birodalomnak, valamint később a Habsburg és a török birodalomnak is.
A Lim az évszakok szerint maga is változik: tavasszal heves, hatalmas és vad, a nyári hónapokban szelídebb, titokzatosabb, fürdésre csábító – június végéig teljes hosszában végigcsónakázható, mert ekkor a folyó felső szakaszát a Prokletije és Komovi helységek olvadó hava táplálja, később megcsappan a víz szintje, ami megnehezíti rajta a „tutajozást”. Így nevezik ugyanis a Lim folyón a vadvízi evezést a helyiek.
Az eredeti formájában fából készült szállítási eszköz sportpályafutása – felfújható gumiváltozatban – meglehetősen rövid múltra tekint vissza: a Limen az első szervezett raftingolást 2000. június 16-án szervezték meg, a hagyományos regattára ma már a valamikori Jugoszlávia minden tagállamából, de még Japánból is érkeznek a résztvevők.
(Ivan Strahinić felvétele)
A mi csapatunk közel kéttucatnyi belgrádi és vajdasági újságíróból áll, de végül nem mindenki vállalja a vizes kalandot. A rajthoz át kell lépni a határt, vagy ahogy errefelé mondják: a „pontot”, ugyanis a Lim montenegrói szakaszán szállunk vízre. Az előkészületek aprólékosak: pumpálás, beöltözés, felszelések ellenőrzése és egy negyedórás oktatás, hogy mit és hogyan kell csinálni, amikor a csónakban vagyunk, és mit, ha kipotyogunk onnan (lapátfogás, bogárpóz).
A szelíd tutajosok a raftnak nevezett 6-10 személyes gumicsónakokba neoprén ruhában, mellényben, lábbeliben és védősisakban szállnak a vízre. Majdnem mindenkinek eveznie kell a nagyjából 10 kilométeres távon, ezt szűk másfél óra alatt teszi meg a két kis csapat. A sok eső miatt a folyó éppen rendkívül gyors, viszont a leereszkedést többször tarkítják megállók, ilyenkor a két kísérő elmagyarázza, hogy mi vár ránk a következő szakaszokon. Minél nagyobb a kihívás, annál jobban csillognak a szemek. Hogy megfelelően működjön a dolog, rendesen, összehangoltan kell lapátolni. Messziről olykor érdekes látványt nyújt a hullámok, habok és a sziklák között hánykolódó másik gumicsónak, de tudjuk: ha észnél vagyunk, és pontosan azt tesszük, amit a hátulról kormányzó túravezető mond, nagy baj nem lehet. Újabb és újabb erőpróbák várnak az evezősökre különböző nagyságú zuhatagok formájában, néha olyan nagy a sodrás, hogy szinte evezni se kell, csak csorognak lefelé a nagy gumicsónakok. És minél nagyobbak a hullámok, minél több a szikla, gyorsabb a víz, magasabb a sziklafal, annál jobban érezzük magunkat. Mikor kikötünk, fáradtan nézünk egymásra, de ha valaki megkérdezné, hogy van-e kedvünk azon nyomban még egyszer lejönni, mindannyiunk lelkesen igent mondana: a csodálatos, érintetlen táj, a lenyűgöző szorosok, a part menti kolostorok, a tábortűz melletti éjszakai beszélgetések mind visszahívják azt, aki itt egyszer megfordult.
