Bár már csaknem egy évtizede távol tartom magam a videójátékoktól – elsősorban időhiány miatt –, bevallom, magam is elgondolkodtam rajta, hogy teszek egy kísérletet a Hogwarts Legacy (Roxfort öröksége) nevű alkotással. A filmvilág dimenzióján belül csupán a Roxfort univerzuma képes teljességgel gyermekkorom nosztalgikus mámorába ringatni. A brit írónő, J. K. Rowling megismételhetetlen, megkockáztatom, páratlan művet tett le az asztalra a Harry Potter-könyvsorozattal. A varázsvilágban élő kisfiú története olyanokat is rábírt az olvasásra, akik korábban ódzkodtak tőle. Sőt, az írónő emberek millióival szerettette meg a fantasy műfajt, az általa kitalált univerzumról szóló filmeken pedig generációk nőttek fel. Tudtuk azonban, hogy a sokunk által piedesztálra emelt szerző valójában antiszemita, rasszista és gyűlölködő transzfób?
Én sem, ám miután néhány felvételt megnéztem a napokban megjelenő videójátékról, a Google és a Facebook algoritmusa könyörtelenül a nyakamba zúdította az összes Hogwarts Legacyval kapcsolatban megjelent cikket, amelyeket – tudva, hogy úgysem lesz időm játszani – megpróbáltam ignorálni. Aztán megjelent előttem A Hogwarts Legacy beint Rowling megosztó kijelentéseinek című írás, amelyre nem tudtam nemet mondani. A cikkből kiderült: a videójátékban szerepel egy transznemű karakter, akivel viszonylag gyorsan összefuthatnak a játékosok. Tudni kell, hogy az írónő korábban egy olyan véleménycikkre reagált a Twitteren, amelyben „a Covid utáni egyenlő világ megteremtéséről” értekezett a szerző mindazon „emberek számára, akik menstruálnak”. Rowling erre így reagált: „Segítene valaki? Kik tudnak ilyet?” Majd tippjeivel arra utalt, hogy ez a szó a „nő”. Megnyilvánulása után az LMBTQ-közösségek transzfóbnak kiáltották ki az írónőt, akit emiatt még a 20 éves Harry Potter-találkozóra sem hívtak meg. A bejegyzés után a cancel culture (eltörléskultúra) könyörtelen lavinája zúdult a szerzőre. A legendás amerikai Daily Show korábbi házigazdája, Jon Stewart saját podcastjében J. K. Rowlingot antiszemitizmussal vádolta meg, hiszen szerinte a regény eseményeinek egyik helyszínéül szolgáló Gringotts Bank dolgozói, a koboldok egyértelműen a zsidókat helyezik a célkeresztbe. Stewart azt is mondta, hogy a lények feltűnően hasonlítanak az antiszemita irodalom 1903-ban megjelent egyik talpköve, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című munka illusztrációira. A tévés szerint a következő gondolatsor játszódhatott le az írónő fejében: „Lehetne úgy, hogy ők vezessék a bankot? Ez a varázslók világa… meglovagolhatunk sárkányokat, lehet házibaglyod, de kinek kéne irányítani a bankokat? Hát a zsidóknak… de mi lenne, ha élesebbek lennének a fogaik?” Nem Stewart egyébként az egyetlen, aki párhuzamot vont a sorozat koboldjai és a zsidók közt – a gyerekkönyveket jegyző Marianne Levy a The Jewish Chronicle hasábjain azt írta, hogy „amikor egy képkockát a náci Németország Der Stürmer nevű lapjában megjelent rajzok mellé tettem, azok nem is különböztek sokban egymástól”. Később poliszémikus olvasatnak sem nevezhető tényezők miatt rasszistának is kikiáltották az írónőt.
Kár minősíteni azokat, akik egy ilyen nagyszerű történetbe hasonló szörnyűségeket képzelnek bele. Egyébként azzal sincs semmi baj, ha a gender tanszékeken új fogalmakat találnak ki, egy olyan realitást generálnak, amelyet legtöbbünk tapasztalatai nem igazolnak. Tegyék. A politikai aktivizmussal – amely sorban karaktergyilkolja le mindazokat a szerzőket, akik a kulturális baloldal dogmáit vitatni merészelik – azonban van. Az eltörléskultúra az általuk (állítólag) védelmezni kívánt kisebbségekre, a kultúránkra, sőt még a szociális életünkre nézve is egyaránt ártalmas.
