A húsvéti ünnepek közeledtével éppen vásárolnék valamit hároméves unokahúgomnak egy budapesti bevásárlóközpont játéküzletében, amikor egy gyermekeknek szánt eszköz látványa a pillanat tört része alatt álomszerű, nosztalgikus mámorba ringat. Nem sokkal később az arra járók értetlen, már-már lenéző arcú tekintene húz vissza a valóságba, én pedig azon kapom magam, hogy mosolygok, mint a tejbetök. Egy hegyeken, dombokon átívelő vasúti makett áll előttem. Az elektromosan meghajtott gőzmozdony csatolt szerelvényeivel együtt királyi kecsességgel köröz a mesteri alkotáson. Talán a Tom és Jerry rajzfilmek, vagy más amerikai filmek lehetnek felelősek azért, hogy gyermekkoromban minden vágyam egy ehhez hasonló mestermű volt. A beteljesületlen álmok sajátossága pedig – ahogy azt a fenti eset is jól példázza –, hogy éveken, vagy akár évtizedeken keresztül képesek nyomot hagyni bennünk (az árát elnézve, nem csodálom, hogy beteljesületlen maradt).
A játéküzletben ábrándozva eszembe jut: egyszer unokatestvéreim azt mondták, ha felírom, mit kérek a nyuszitól, akkor ő megtudja, és jó eséllyel meg is kapom tőle az általam vágyott dolgot. Körülbelül nyolcéves lehettem, amikor egy ilyen vasúti makettet írtam fel egy cetlire, azt azonban senki sem kötötte az orromra, hogy ha elrejtem a papírdarabot, szinte esélytelen hogy megkapjam, amit kértem. Most, a makett előtt töprengve rájövök, az idejét sem tudom, mikor kívántam utoljára bármit a húsvéti ünnepek közeledtével. Talán valahol normális is, ha egy gyermek az ünnepeket várva ajándékokra (is) gondol, az idősebbek pedig nem. Mit is kívánhatna egy felnőtt ember? Jó egészséget szeretteinknek? Szeretetet? Békét? Nyugalmat? Hogy ne legyek távol a családomtól? Tárgyakra már nem vágyom. Egy saját kertes ház, vagy esetleg lakás jól jönne... De hát a mostani árakat elnézve…
A játéküzletben ábrándozva azon gondolkodom, vajon mit jelentenek nekem ma a húsvéti ünnepek? A tavasz, a barka, a friss fű illatát? A torma, a sonka, a főtt tojás ízét? A locsolkodást? Finom kalács, piros tojás? Fontos részalkotóként mind-mind hozzájárulnak az ünnep szépségéhez, a lényeg azonban máshol keresendő. Emlékszem a Rákóczi Magyarságismereti Mozgótáborban annak idején egy felvidéki, ifjúsági válogatott vívólánnyal beszélgettem, aki évünket egy sportmérkőzés felépítéséhez hasonlította. A húsvét előtti időszak szerinte a bemelegítés. Az ünnepekkel a pörgős, de mégis élvezetes mérkőzés periódusába lépünk át, amely egészen az adventi időszakig tart. Ekkor kezdetét veszi a levezetés. Szerinte a bemelegítés utáni momentum a legalkalmasabb arra, hogy végig futtassuk elménkben, pontosan mit is szeretnénk csinálni a lényegi időszak során.
Ilyenkor ő – a pillanat tört része alatt – számot vet magával, gyengeségeivel, erősségeivel, az ellenfél gyenge pontjaival, majd átgondolja a győzelemhez vezető lehetséges taktikát. Az is lehet, hogy az események sűrűjében stratégiaváltásra kényszerül. Lehet, hogy más eszközökhöz kell nyúlnia, de a lényeg nem változik. A húsvéti ünnep tehát szerinte (az én értelmezésem alapján) maga a mérkőzés kezdetét jelző sípszó. A bemelegítés alatt még vannak kétségei, de a jelzéssel mindez eltűnik. Valójában a húsvéti ünnepek segíthetnek megtelíteni bennünket reménnyel. Ilyenkor nemcsak a természetben, hanem a lelkünkben is beköszönt a tavasz. A húsvéti történet a világtörténelem legfontosabb eseménye, amely a reményt, az egyedüli reményt adja az emberi létről, saját életünkről. Érdemes számot vetni magunkkal, az előttünk álló, élettel teli időszak előtt.
