„2030-ra semmi sem lesz a tulajdonodban, mégis boldog leszel. Mindent bérelni fogsz, és drónok fogják az ajtódhoz vinni” – ezt a furcsa jövőképet ígéri Klaus Schwab, a davosi Világgazdasági Fórum alapítója és fél évszázada házigazdája, a Covid-19: Nagy újrakezdés (Covid-19: The Great Reset) című könyv írója. Amikor először olvastam a szerző – disztópikus társadalomról szóló – fontosabb idézeteit, játszi könnyedséggel, tulajdonképpen egy laza legyintéssel elintéztem a történetet. Badarság – gondoltam. Szülőfalumban azonban most egy baráti beszélgetés alkalmával ismét felelevenednek előttem Klaus Schwab sorai. Történik mindez nem sokkal azután, hogy cimborám nagyapja fiatalkoráról kezd mesélni nekünk, a jelenkor ifjainak.
„Nagyon nem cserélném el a fiatalságomat a tiétekkel, gyermekeim. Ám nemcsak azért, mert ki sem láttok a mobiltelefonotok mögül, s ezáltal fogalmatok sincs arról, mi is az igazi élet. Láttam az újságban ezeket a lakáshirdetéseket. Ki az a pályakezdő, aki képes mindezt megfizetni? És még azt írják: viszik az ingatlanokat, mint a cukrot. De hát ezek a vásárlók biztos nem ti vagytok” – vonja le ránk tekintve a következtetést, mielőtt hozzáteszi az idősek által oly sokat használt kifejezést: „Bezzeg a mi időnkben…”
Mint megtudjuk tőle, az ő idejükben egészen korán építkezésre adták fejüket a fiatalok: gyorsan el akarták hagyni a családi fészket. A bácsi a hatvanas évek derekán útépítőként dolgozott. A cégnél volt nekik napi teljesítménynormájuk, ám ha azt túlteljesítették, több pénzt kerestek, így pörgették egymást. „Az első fizetésem olyan magas volt, hogy amikor megmutattam drága jó édesapámnak, az öreg meg akart verni, mert azt hitte, loptam” – meséli kacarászva. Miután hazatértek a munkából, a baráti társasággal saját építési projektjeikkel folytatták a napot. „Volt egy mester, akit felfogadtunk, mi pedig segédkeztünk mellette. Egymás házait húztuk fel így a falubéliekkel. Amikor nálam befejeztük a teendőket, mentünk tovább a másik kollégához. Ma ez az összefogás már nincs. Akkoriban szinte senki nem lakott házbérben” – mondja.
Kétségtelen, hogy a bácsi által felvázolt közösségi trendek, különböző társadalmi szokások nem a világjárvány óta változtak meg drasztikusan. Ahogyan az is igaz, hogy a kommunista országokban nem minden területen vallották az egyéni tulajdon sérthetetlenségét (sőt). Az elmúlt három évben azonban a pandémia által okozott gazdasági visszaesés, valamint a háborús (orosz–ukrán) infláció vitathatatlanul rontott a – gyengébb családi háttérrel rendelkező – fiatalság és a magántulajdonú ingatlanok kapcsolatán. Nem csak arról van szó, hogy a társadalom jelentős többségét kitevő alsó középosztálynak gyakorlatilag elérhetetlen, hitelképtelenségi áron kínálnak eladásra ingatlanokat. A növekvő árak mellett sokan csak a megtakarításaik rovására tudják korábbi középosztálybeli életszínvonalukat megőrizni. A tehetősebbek pedig, félve a devizák elértéktelenedésétől, felvásárolják az eladásra kínált értékeket vagy az újonnan épített lakásokat. Így egy társadalmi közösség vagyona egyre szűkebb csoportoknál összpontosul. A World Inequality Lab szerint – amely 1995 óta végez felméréseket a vagyoni egyenlőtlenségekről – a világ leggazdagabbjainak vagyona sosem növekedett még olyan mértékben, mint a világjárvány kezdete óta eltelt időszakban. Ezzel egy időben pedig több mint 100 millióan kerültek mélyszegénységbe.
A Covid-19: Nagy újrakezdés című könyvben felvázolt prognózisok lépcsőin lépkedünk, vagy csak egy átmeneti gazdasági időszakban vagyunk, s idővel minden visszakerül a régi kerékvágásba? A 2030-as esztendőig még sok víz lefolyik a Dunán. Ám annak ellenére, hogy továbbra sem adok hitelt az efféle vízióknak, három évvel Klaus Schwab könyvének megjelenése után már csekélyebb magabiztossággal legyintek annak egyes soraira.
Nyitókép: Illusztráció
