– Te könnyen beszélsz, neked mindig minden összejön az életben. Te szerencsés vagy, én valamiért nem. A sors valakivel kegyes, míg mással kegyetlen. Ilyen az élet – mondja egykori évfolyamtársam a másiknak néhány évvel a diplomaszerzésünk után egy baráti asztaltársaságnál. A kijelentést követően Kalmár Pál Az egyiknek sikerül című zeneszáma jut eszembe, ugyanis az illetőnek szinte valóban minden összejött az elmúlt néhány év során, míg a másik barátomnak gyakorlatilag semmi. Történt mindez úgy, hogy hasonló családi háttérrel, képességgel, karizmával rendelkeztek, emellett szinte azonos kapcsolati tőkével, tanulmányi eredményekkel hagyták ott az egyetemet. A beszélgetést csendben hallgatva tényleg úgy tűnik, hogy „az egyiknek kiderül, a nap fénylik fel, míg a másiknak nem jut, csak zivatar”. A diskurzus közben azon elmélkedek: vajon mi különbözteti meg egymástól a két barátomat? Mi lehet egyik oldalról a siker-, másik oldalról a bukássorozat oka?
Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy az egyetem után mindketten állást vállaltak, amelyet nem akartak igazán. Jobb híján ez is megteszi, a helyzet majd változik – gondolták akkor. Sikeresebbnek nevezhető barátom ekkor a „segíts magadon, az Isten is megsegít” elvét alkalmazva munkahelye mellett ingyen és bérmentve végzett feladatokat egy cégnek, amelytől végül megkapta álmai állását. Ez volt az első lépcsőfok, amely után már minden könnyedén ment. A siker egyik legfontosabb kitétele ugyanis az, hogy szeressük, amit éppen csinálunk. Dolgozhatunk bármennyire is keresettnek, jól fizetőnek mondható szektorban, ha nap mint nap nyűggel végezzük el munkánkat, a hosszú távú bukás szinte borítékolható. Önmagát sikertelenebbnek definiáló barátom továbbra is az első munkahelyén sínylődik, s jelenleg is a külső körülményeket okolja saját helyzetéért. Tömegjelenségnek nevezhető, tulajdonképpen önmaga által választott helyzetben éli mindennapjait. Az emberek többségének ugyanis örökös panaszkodásban telnek a mindennapok. Úgy hordják magukkal a panaszaikat, mint valami személyazonosító pajzsot. Sokak végigsiránkozzák az életüket, hogy az mennyire igazságtalanul bánt velük. Felemlegetik a sok szörnyűséget, ami érte őket, a meg nem kapott esélyeket, a sok elszenvedett igazságtalanságot. Talán mindez még igaz is lehet. A legtöbben azonban megfeledkeznek róla, hogy a múlt pusztán emlékként él bennünk. Az emléknek nincs tárgyi létezése. Nem egzisztenciális; tisztán pszichológiai. S hogy ennek milyen következménye lehet? Az élet nagyon sok mindenben hasonlít a mozihoz. Számos jelenethez zene tartozik, és az adott zene csak ahhoz a jelenethez passzol, amelyhez komponálták. Bármennyire is szeretünk keseregni a régmúlt melódiáján, bármilyennek képzeljük is a jövő dallamát, mindig a jelen dallamára kell táncolnunk, különben kiesünk a ritmusból, és elvétjük a lépést. Ha folyton a múlt vagy a bizonytalan jövő zenéjére akarunk táncolni a jelenben, jó eséllyel csak botladozni fogunk.
Biztos vagyok benne, hogy sok minden függ attól, mit gondolunk. Gondolataink meghatározzák szokásainkat, szokásaink pedig cselekedeteinket. Az igazi pokol ezáltal a pesszimizmus, mert a benne élő ember nem akarja észrevenni, hogy lenne még lehetősége. A siránkozás pedig nem lehetőség, hanem energiaveszteség. Külső körülményekre tolni életünk felelősségét nem más, mint felelőtlenség. Ahogyan az egyik leghíresebb római hadvezér és politikus, Julius Caesar mondta: „Ha nem alakul minden kedvezően, a szerencsét iparkodással kell előmozdítani.”
Nyitókép: Pixabay
