Mit csinál, urambátyám? – ordít székely lakótársunk a tusnádfürdői szállásunk tulajdonosának, nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a helyszínre. A férfi – mint megtudjuk – egész álló nap az udvart takarította, hiszen valami „külföldi bagázs jó nagy rumlit hagyott maga után”. Lakótársam feltételezhetően nem is zavarná az urat az esti bámészkodásban, ha már ideadta volna szállásunk kulcsait. – Egy pillanat, megvárom, amíg utolérem magam – kurjant vissza a férfi széles mosollyal az arcán a türelmetlenkedő barátomnak, aki velem ellentétben egyből megérti, hogy mire gondolt a bámészkodó. Lakótársam néhány bosszankodó kijelentést követően az udvarban fekvő fedett teraszra invitál bennünket egy jó székely pálinkára. Mint tőle megtudom, létezik egy tanulságos történet, amelyet szerinte igazán ismerhetnék már erre a korra, akár vicc, akár anekdota formájában is.
De ha nem, hát nem. Mielőtt elmeséli, leszögezi: nagyon fontos dolog egy ember életében a kikapcsolódás. Hogy ne csak a munkára, a tanulásra koncentráljon, hanem legyen egyéb elfoglaltsága is, ami által el tud szabadulni a mindennapi fárasztó gondoktól. A történet szerint, amikor Amerikában megépítették a vasútvonalat az indiánok rezervátumán keresztül, akkor az őslakosok is kipróbálták az újfajta közlekedést. Két indián felült a vonatra, gyönyörködtek a tájban, ismerkedtek a számukra teljesen idegen civilizáció adta ajándékkal, majd leszálltak az egyik állomáson, és leültek. Csak ott üldögéltek, míg valaki megszólította őket, megkérdezve, hogy miért nem mentek tovább. Azt mondta egyikük: Megvárjuk, amíg utolér a lelkünk. „Bár első olvasatra talán úgy tűnhet, az indiánok egy olyan világba csöppentek néhány pillanat leforgása alatt, amelyet képtelenek megérteni, valójában jobban értettek lelkük gondos ápolásához, mint mi, civilizáltnak nevezett emberek. Néha talán érdemes feltenni magunknak a kérdést: nem abból fakad-e a mi nyomorúságunk, hogy lelkünk a hétköznapok tülekedésében és rohanásában messze lemaradt mögöttünk? Nem kellene-e nekünk is alkalmat adni a lelkünknek, hogy utolérjen bennünket? Bár kétségtelen, hogy nem akkor kéne mindezt csinálni, amikor a vendégek a kulcsokra várnak” – mondja, közben a bámészkodó úr felé biccent. Bár szerinte még örülhetnék is neki, hogy a szállás tulajdonosa most döntött úgy, hogy bevárja a lelkét, mert ha nem így történik, akkor én sem hallhattam volna ezt a nagyszerű történetet.
Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek…” – szólal meg a rádióban Hofi Géza Próbálj meg lazítani című száma, figyelmeztetve bennünket a kikapcsolódás fontosságára. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy a magyar kabarétörténet koronázott királyával mindannyian egyet is értünk. A kikapcsolódás teljes joggal követel helyet magának a mai modern, rohanó életmódot folytató emberek mindennapjaiban, hiszen lazítás nélkül nemcsak az egészségünket tehetjük tönkre, hanem pszichésen is kizsigerelhetjük magunkat. A kikapcsolódás több, mint évente egyszer egy nyaralás és néhány hétvégi kiruccanás. Az élet szerves részeként kell beépíteni a mindennapokba. Legyen a pihenés, kikapcsolódás olyan fontos, mint a légzés, és ne csak egy opcionális extra! Ahogy Paulo Coelho írta Az íjász című könyvében: „Az íjász nem mindig választhatja meg a harcmezőt, ezért újra kell kezdened a gyakorlást, hogy a kedvezőtlen körülményekre is felkészülj. Menj tovább az íj útján, hiszen az egy egész életen át tart. De jegyezd meg, hogy nem elég pontosan lőni: a lélek nyugalma legalább olyan fontos, mint a tökéletes célzás.” Meg kell néha várni, míg lelkünk utolér bennünket. Talán ez a lélek nyugalmának titka.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
