– Ott volt a láda, benne az arany. Mind elvettük. Mind elherdáltuk. Elszórtuk ételre, italra és örömlányokra. Minél több fogyott el, annál biztosabban éreztük: az ital nem csillapít szomjat, az étel hamuvá lesz a szájunkban, és a világ összes örömlánya sem csitíthatja vágyainkat. Átkozottak lettünk, Mrs. Turner – meséli Barbarossa kapitány a Karib-tenger kalózai című filmsorozat első részében a magát Elisabeth Turnernek kiadó Elizabeth Swann-nak. A jelenet a minap egy Balaton-felvidéki borospincében eltöltött tanulságos beszélgetés során elevenedett fel előttem, és nyert – a korábbihoz képest (hiszen a kalózokat a filmben valóban elátkozták a pogány istenek) – teljesen új értelmet számomra.
Rókatánc rozé, badacsonyi olaszrizling, kékfrankos – kóstoljuk a jobbnál jobb vinkókat Magyarország egyik legjobb bortermővidékén barátaimmal. Éhgyomor, kevés víz, a hideg pincéből feljövet arcon csapó meleg, sok bor – biztos recept a mámoros, nem is feltétlenül áhított állapothoz. Csupán apró vigasz, hogy a veterán borász sem érzi rosszabbul/ jobban (nézőpont kérdése) magát nálunk. Miközben az Istenek nedűjét forgatja poharában, azt mondja: muszáj átadnia nekünk egy bölcsességet, amelyre ő harmincas évei alkonyán jött rá, s úgy véli, ha levonjuk történetéből a tanulságot, sok problémát spórolhatunk majd hátralevő életünkből.
– Kapzsiság. A szó kapcsán legtöbbünk elméje egy fösvény gonosztevő fizimiskáját idézi fel, aki aranyérmék, pénzkötegek tömegeit számolgatja. Az előttünk megjelenő kép szinte karikatúraszerűen gonosz. Pedig mindnyájan mohók vagyunk. Nem csak anyagi javakban. Különböző szükségletekben, élményekben, tapasztalatban. Sosem elég – mondja, majd néhány pillanatra megáll. Könnyei kicsordulnak. Mi némán figyelünk, ő nagy levegőt vesz. Belekortyol a deres pohárba frissen kitöltött fehérborba, majd arra kér bennünket, emlékezzünk vissza, mit éreztünk gyermekkorunkban egy falunapon, búcsún, vagy bármilyen rendezvényen. Emlékezzünk vissza, milyen érzés volt, amikor először hagytuk el szülőfalunkat, és egy idegen, de gyönyörű tájra érkeztünk. Emlékezzünk vissza első szerelmes csókunkra. Néhány percet vár. Rágódjunk csak rajta! – Tud olyan boldogságot adni egy falunap, mint régen? Vagy az, hogy kiléptek településetekről? Boldogít benneteket egy nő csókja annyira, mint az első? Tudom a választ. Nem. Minél többet tapasztaltok, minél erőteljesebb rezgésszintű élményeket szereztek, annál magasabbra kerül az ingerküszöbötök. Vigyázzatok, mert egy bizonyos szint után gyakorlatilag lehetetlen lesz megugrani a mércét – figyelmeztet bennünket a fickó, aki mint megtudjuk, egy dúsgazdag család sarjaként látta meg a napvilágot Németországban. Az általa mutatott képekről kiderül, bejárta az egész világot. Amerikai fesztiválokon, gyönyörű tengerpartokon, hajókon, luxusautók mellett, gyönyörű nők társaságában pózolt.
– A kapzsiság hazugság is, mivel azt a benyomást ébreszti az emberben, mintha a boldogság a földi javak birtoklásától függene! Birtokolni akarunk. Nemcsak tárgyakat, hanem embereket, élményeket is. Ennek következménye tragikus. Ismerek egy történetet egy emberről, aki mindent megkapott, amit csak kívánt. Kastélyt, barátnőket, örömlányokat, élményeket, Mercedest, jachtot. Eleinte mindez nagy örömére volt, de ahogy lassan már nem jutott eszébe több kívánnivaló, elégedetlenné vált. Végül azt mondta: „Szeretnék kikerülni ebből az állapotból. Szeretnék alkotni, szenvedni. Szeretnék inkább a pokolban lenni, mint itt.” Mire az örömlány így felelt neki: „Mit gondol, uram, hol van most?” – meséli bágyadtan, hozzátéve: „Ez az ember én vagyok. Így lettem hát borász. Hazatértem!”
