Kifőtt a lekvár. Fordított sorrendben, mint ahogyan az lenni szokott: a szilva került elsőnek a lábasba, majd a barack. Ez úgy történhetett meg – tekintettel az érési sorrendre, amikor itt-ott már a pálinkásbutykosnak is a fenekére néztek –, hogy a kajszi előtte megjárta a mélyhűtőt. Nem is bántam meg a formabontást, mert kifagyott belőle a lé – 100 százalék gyümölcs, olvashatnánk a bolti üdítő csomagolásán –, de ez most valóban igaz. Többszörös a haszon: melléktermékként kerül asztalra az ital, mégis természetes, a lekvárfőzéshez pedig önteni kell vissza belőle, nemhogy sok órán át párologtatni. Persze így sem ötperces munka ez. Ráadásul a mélyhűtő nem nagy energiafogyasztó, a gáz viszont drága – bár mostanában annak is örülni kell, hogy van –, íme az újabb haszon.
Csak utólag értesülök több forrásból is, hogy a magyar ember szilvalekvárt eszik. Gondolom, azt jelenti a mondat, hogy a rendes magyar ember teszi ezt. Mégis azt gyanítom, hogy a szerb ember szintén kedveli, mivel arra délebbre bőven van szilvafa.
Mégis lehet valami magyar a szilvában, ha már a belőle készült lekvár vált hungarikummá, nem a barackból vagy másból főtt. Hacsak nem az áll a háttérben, hogy egykor a szilva megtermett minden háznál, a barack mégiscsak nemesebb gyümölcs, meg drágább, nem mindenkinek jutott belőle, és a fagy is könnyen elviheti. Azért is lehet hungarikum, mert régebben a lekvárfőzésnek megadták a módját, a rokonok is összegyűltek erre az alkalomra; no, nem olyan tömegesen, mint a disznóvágásra, mégis közösségben és jó hangulatban múlt az idő. Rá is ment az egész nap, amikorra a rézüstből szilkébe vagy köcsögbe jutott a frissen kifőtt lekvár, ha már nem esett le a megfordított kanálról. Télen pedig kenyérre, gombócba meg hájas kiflibe került.
A képeket nézegetve legfőképp a kavaróvitorlájukat bámultam meg. A fából készült alkalmatosságot akár gyerek is forgathatta jó távol az üsttől, mert a lekvár hajlamos forrón csapkodni. A kavarásban pedig nincs megállás, mert ha lekozmál a lekvár, annak az edény sem örül, meg a gazdasszony sem.
A lekvárfőzés türelemjáték – mint a tyúkhúsleves főzése, csak azt nem kell kevergetni –, s mert már régóta nem családi összejövetel, egymagában gubbaszt a szakács a lábas mellett, járulékos haszonként pedig azon töri a fejét – van bőven ideje –, hogy mióta számít férfimunkának a lekvárfőzés. Mert környezetemben tapasztalom, hogy átszállt az asszonyokról. Ráuntak a sok főzésre, vagy türelmetlenek? Azt sem fejtettem még meg, hogy a nagy Bocuse d’Or főzőversenyen miért férfiak aratják le rendszeresen a babérokat, miközben otthon mégiscsak nagy többségben a nők a szakácsok. Sok ezer ételt tesznek az asztalra, aztán meg a férfiak begyűjtik a medálokat.
Lehet, hogy mégsem a lekvárfőzésen mérhető le a női emancipáció foka, hanem inkább a politikában? Kapásból is fölsorakoztatható fél tucatnál több európai női vezető: a dán, a svéd, a finn, a brit és a szerb miniszterelnök, a magyar és a szlovák államfő, ráadásul az unióban is nő áll az élen. Igaz, csalóka lehet ebből érdemi következtetést levonni, hiszen Indira Gandhit már ötvenhat esztendővel ezelőtt India miniszterelnökének választották, de hogyan él fél évszázad múltán is ott a nők többsége? Pedig Svájcban öt évvel később kaptak választójogot a nők, mint ahogyan Indiában nőt választottak miniszterelnöknek. A demokráciának léteznek árnyoldalai is, mondjuk az, hogy a svájciak „minden apróságról” népszavazáson döntenek. A férfitársadalom pedig nem sietett a választójog „nőiesítésével”. Mi mást föltételezhettek volna, mint hogy a női emancipációval ők húzzák a rövidebbet? Épp arra gondoltam, hogy érdemes volna ezt a kérdést is alaposan körüljárni, de közben kifőtt a lekvár.
