Egy kis nyugalomra, egy kis feltöltődésre, egy kicsivel több szabadidőre. Az utóbbi időben leggyakrabban ezek a válaszok érkeznek hozzám, amikor azt kérdezem valakitől, mire vágyik a leginkább. És bevallom, nagy valószínűséggel magam is valami hasonlót mondanék, ha ilyen kérdést intéznének hozzám. A túlfeszített tempó ugyanis, amit a minél jobb teljesítmény felmutatásának, a céljaink minél gyorsabb elérésének vagy éppen a másoknak való megfelelés minél magasabb szintre emelésének a kényszere eredményez, előbb-utóbb szükségszerűen felébreszti bennünk annak a vágyát, milyen jó lenne egy kicsit megállni és megpihenni, kiszállni a képzeletbeli mókuskerékből, és olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek igazán jólesnek nekünk, amelyek valóban feltöltenek bennünket.
De vajon képesek vagyunk-e értékelni a szabadidőnket, álljon rendelkezésünkre bármennyi is belőle? Hajlandók vagyunk-e olyan aktív szabadidő-eltöltési formákat választani, amelyek hozzájárulhatnak a lelki egészségünk megőrzéséhez, illetve esetleges fejlesztéséhez is, ahelyett hogy olyan passzív szabadidő-eltöltési módok mellett tennénk le a voksunkat, amelyek valójában semmit nem tesznek hozzá a mindennapjainkhoz, legfeljebb azt az érzést erősítik tovább bennünk, miszerint nekünk aztán végképp nincs időnk semmire. Az aktív szabadidő-eltöltés ugyanis annak ellenére, hogy sokszor azzal próbálunk védekezni az életünkbe való beépítésének hiányos vagy éppen esetleges volta miatt, nem elsősorban pénzkérdés, hiszen számos olyan lehetőség is rendelkezésünkre áll, amelyek sem különösebben jelentős anyagi forrásokat, sem túlzottan nagy energiabefektetést nem igényelnek, mégis többszörösen megtérülnek, rövid és hosszú távon egyaránt.
Egy nemrég készült nem reprezentatív internetes közvélemény-kutatásból, amely egyebek mellett a vajdasági magyarok szabadidő-eltöltési szokásait is vizsgálta, az derült ki, hogy a megkérdezettek kb. kétharmada szívesen jár színházba és moziba, ha ki szeretne kapcsolódni, ugyanakkor, ha teheti, szívesen tölti a szabadidejét kávéházak, szórakozóhelyek, illetve irodalmi és zenei rendezvények látogatásával, valamint – igaz, az imént felsoroltaknál jóval kisebb mértékben – közösségben történő testmozgással is. A válaszok között persze mindemellett megjelent a séta, a sportesemények látogatása, a közös étkezés és kirándulás, a túrázás, a természetjárás, a horgászat, a folyóparti pihenés, illetve a természetben történő kikapcsolódás és számos egyéb lehetőség is.
A kérdőívből azt is kiderült, hogy a válaszadók 42,9 százaléka havonta néhány alkalommal, 31,2 százaléka hetente néhány alkalommal, 14,9 százaléka félévente néhány alkalommal, 7,8 százaléka évente néhány alkalommal, 2,6 százaléka pedig naponta él ezekkel a lehetőségekkel. A felmérés készítői arra is kíváncsiak voltak, mennyire töltik fel őket az ilyen alkalmak. A válaszadóknak hatfokozatú Lickert-féle skálán kellett megjelölniük a válaszukat, amelyek közül az 1-es az egyáltalán nem, a 6-os pedig a teljes mértékben lehetőséget jelölte. A többség az 5-ös (41 százalék), a 4-es (27,6 százalék) és a 6-os (25 százalék) számot jelölte meg, a 3-as, a 2-es és az 1-es szám megjelenése pedig elenyésző volt (3,8, 2,6, illetve 0 százalék).
Némi ellentmondás volt tehát felfedezhető abból a szempontból, hogy bár a válaszadók többsége saját bevallása szerint szívesen tölti a szabadidejét az általa megjelölt tevékenységekkel, amelynek a pozitív hatásaival is tisztában is van, mégis viszonylag ritkán él ezekkel a lehetőségekkel, aminek okai – bár az idézett kutatás erre nem tért ki külön – értelemszerűen igen sokfélék lehetnek, attól kezdve, hogy nem állnak rendelkezésükre megfelelő mértékben az ilyen típusú kikapcsolódási lehetőségek, a gazdasági tényezőkön át, egészen a kényelmi szempontokig, igaz, az előbbi feltételezést némiképp megcáfolja, hogy a megkérdezettek többsége saját bevallása szerint alapvetően elégedett a településén rendelkezésre álló kikapcsolódási lehetőségekkel, ugyanis az erre vonatkozó kérdésre a hatfokozatú Lickert-féle skálán a legtöbben a 4-es számot jelölték meg (25 százalék), őket követték fej fej mellett haladva azok, akik a 3-as- és a 2-es elégedettségi szintre vonatkozó válaszlehetőséggel éltek (21,2, illetve 20,5 százalékkal). Az 5-ös számot 16, az 1-es és a 6-os számot pedig 9, illetve 8,3 százaléknyian jelölték meg.
Márpedig ha mindezek alapján abból indulunk ki, hogy a lehetőségek adottak – vagy legalábbis a lakosság jelentős része úgy érzi –, akkor a dolog sokkal inkább a szubjektív, mintsem az objektív tényezőkön áll vagy bukik, vagyis – ahogyan mondani szoktuk – a döntés elsősorban a mi kezünkben van – még akkor is, ha olykor valamennyien hajlamosak vagyunk másokat okolni azokért a dolgokért (is), amelyekért mi vagyunk a felelősek, nem csupán azokért, amelyekért esetleg valóban mások tehetők azokká –, ugyanúgy, ahogyan annak a felelőssége is elsősorban a mi kezünkben van, hogy meg tudjuk-e, meg akarjuk-e teremteni magunknak annak a lehetőségét, hogy a nyugalom, a feltöltődés és a szabadidő ne csupán elérhetetlennek tűnő vágyként, hanem a mindennapok valóságának szerves részeként jelenjen meg az életünkben.
