„SZALAI ÁDI” – skandálja a hatvanhétezres tömeg Szalai Ádám búcsúmeccsének végén. Mi is ordítunk velük a Puskás Aréna szívében, lenn a B-közép szektor tőszomszédságában. Igaz, elveszítettük az olaszok elleni mérkőzést, az atmoszférát ennek ellenére nem a keserűség, hanem a mérhetetlen büszkeség és a fájdalmas búcsú egyvelegének érzése hatja át. Könnyes szemeket, meghatódott, egyúttal eksztázisba borult arcokat látok körülöttem. Érezni lehet a levegőben: egy olyan korszakos játékos távozik a nemzeti futballból, aki a Puskás Aréna első magyar gólját lőtte, és aki nemcsak a magyar válogatottra, hanem az egész magyar focira, ezáltal pedig a teljes nemzet lelkére gyakorolt mérhetetlen pozitív hatást.
Szalai Ádám egy ma már távolodóban lévő (anyaországi) korszak hiteles futballkrónikása. Egy olyan korszaké, ahol a fiatal labdarúgók még salakon edzettek, hisz műfű nem volt, és ahol egyenmelegítések helyett a Cooper-teszt (12 perces futás, időre) várta a pályára tévelygő futballistapalántákat. Ezen korszak válogatottmeccsein még nem a hatvanhétezer szurkoló, hanem a kivéreztetett stadionokból áradó, az egész atmoszférát átható piszoárszag volt az, ami a magyar futballistát motiválhatta. Szalai Ádám akkor önmagára fogadott, kortársaival teljesen ellentétes ütemben. Ahonnan ő indult, ott a kishitűség és a „saját portánkon kiskirállyá válás” együttes hatásai börtönbe zártak szinte minden tehetséges futballistát. A nemzet csatára egy olyan korban kezdett el focizni, amikor a magyar futballválogatott – kis túlzással – nem volt több puszta nosztalgiánál. Szalai a küzdeni akarásával nagyon gyorsan kitűnt sorstársai közül, s Európa futballélvonalába került, ahonnan egyenes út vezetett a nemzeti tizenegyhez. Azt mondják a nagyok, egy igazi vezéregyéniség, ha azt hallja valakitől, hogy „gyorsan, gyorsan”, megelőzi a sietséget és a vele óhatatlanul együtt járó melléfogásokat, mégpedig úgy, hogy különös megfontoltságról tesz tanúbizonyságot, miközben a többiek fejetlenül rohangálnak, akár a megriadt tyúkok a baromfiudvarban. Ez volt Szalai Ádám a válogatott színeiben, mindössze 25 évesen. A hollandoktól elszenvedett 8:1-es vereség után ő volt az, aki vállalta a felelősséget, s olyan problémákat vetett fel a nyilvánosság előtt, amelyeket akkor senki sem mert kimondani. Talán ez volt az a beszéd, amely elindított valamit a magyar futballban. A beszéd, amely után egy ország hirtelen képes lett egy csapat kompetens menedzsmentjére. Két évvel később a tömeg már Az éjjel soha nem érhet véget című dal refrénjét üvöltötte Marseille utcáin. Szalai pedig a nemzeti válogatott szíve, lelke lett. Olyan beszédeket mondott az öltözőben, amelyeknek egy-egy részletét meghallgatva nemcsak a nemzeti válogatott, hanem a teljes nemzet könnyes szemekkel vigyázzba állt. Ő volt az, aki összefogta a csapatot, s kihozta belőlük: az utolsó percekig úgy küzdjenek egy-egy mérkőzésen, mintha az életük lenne terítéken. Szalai Ádám volt az, aki belenevelte a csapattársaiba: „mi tartozunk felelősséggel a szurkolóknak, mi dolgozunk a drukkereinkért, és nem fordítva”. Az ő vezéregyénisége (is) kellett ahhoz, hogy ma a magyar gyerekek egy-egy utcai focimeccsen nem nemzetközi futballsztárok, hanem a nemzeti tizenegy játékosainak szerepében akarjanak tetszelegni.
Könnyes szemekkel állunk itt, a Puskás Arénában. Tudjuk jól, egy olyan projekt vezéregyénisége távozik a nemzeti tizenegyből, amelynek eredményeként véget ért a több mint fél évszázados, de legalább néhány évtizedes magyar (futball)magány korszaka. Ez Szalai Ádám öröksége. Aki az elmúlt hét esztendőben egy nemzet csatárává, példaképévé, örökségévé vált. Csak legyen, ki továbbviszi a lángot!
