Eszpresszó, cortado, café au lait, latte macchiato, kapucsínó, illetve újdonságként mogyorós kapucsínó meg forró csoki. Nagyjából ezek közül választhat az ember az egyik kedves barátom irodájában. Szereti, ha van választék, mondja, ha van mivel megkínálni a hozzá betérő kedves vendégeket. Még akkor is, ha ő maga elsősorban a török kávéra esküszik. Arra, amit mostanában inkább házinak szokás nevezni. Legalábbis errefelé.
Hasonlóképpen vagyok ezzel magam is, ekkora választékból azonban mégiscsak illik valami különlegesebbet kérni, legyen eszpresszó, mondom, majd mutat három fajtát, ám mivel egyikünk sincs igazán tisztában azzal, hogy mi a különbség köztük, a legegyszerűbb módját választom a döntésnek, rábökök a jobb oldalira, mondván, az jó lesz, valahogy úgy, mint amikor egy olyan idegen országban mutat rá az ember az étlapon az általa kinézett finomságra, amelyben nehezen találja meg a közös nyelvet az ott élőkkel, minél elegánsabban kísérelve meg leplezni, hogy nagyjából semmit sem ért sem az ott szereplő leírásból, illetve egyúttal azt is finoman jelezve, hogy nem nagyon szeretné, ha visszakérdeznének, mondjuk, valami olyasmi iránt érdeklődve, hogy mennyire átsütve vagy milyen fűszerezéssel kéri azt, amit éppen kért.
Amíg készül a kávé, azon kezdünk morfondírozni, vajon milyen gyakran fordul elő velünk, hogy elmegyünk valakihez kávézni, miközben valójában nem is kívánjuk a fekete nedűt, sőt végül talán nem is kérünk belőle, hanem csupán apropóként használjuk ahhoz, hogy egy jót beszélgessünk. Milyen gyakran nevezzük kávézásnak azokat a találkozásokat, amelyeknek valójában semmi közük a kávéiváshoz, csupán az együtt töltött idő vágya szerepel a létrejöttük hátterében? Egyáltalán miért bújtatjuk a kávézás leple mögé olykor a sörözéseket, a közösen elfogyasztott vacsorákat meg az egyéb együtt megvalósított cselekedeteinket, ha erre valójában semmi szükségünk, hiszen senki nem kéri számon rajtunk, hogy éppen hol voltunk, és mit csináltunk?
A kérdésekre a választ az a török mondás adja meg, mondja, miszerint: „Az ember lelke nem kávéra s nem is kávéházra vágyik, az ember barátra vágyik – a kávé csupán ürügy…” Az örök igazság eredetére egy, a kávé világnapja alkalmából az egyik népszerű internetes portálon megjelent kvízből szerzett tudomást, meséli, ahonnan egyebek mellett azt is megtudta, hogy a kávécserje termését ugyan babnak nevezzük, ám valójában semmi köze a babhoz, hiszen a termés a csonthéjas bogyós gyümölcsökkel áll kapcsolatban; a szépségipar a kávét az antioxidáns jellege miatt használja szívesen különféle krémekben és pakolásokban; a kutatások szerint a kávéfogyasztókat nagyobb eséllyel kerülhetik el a szív- és érrendszeri megbetegedések, valamint tüdőbetegségek; Illy Ferenc magyar származású üzletember nevéhez fűződik az aromazáró és az automata kávéfőző feltalálása; Johann Sebastian Bach darabot komponált egy túl sok kávét fogyasztó és ezért pártában maradó lányról; az a film pedig, amelynek nyitójelenetében a fiatal lány kiszáll a taxiból, és kávét kortyolgatva bámulja az elegáns kirakatokat, Blake Edwards 1961-ben készült Álom luxuskivitelben című alkotása volt. S minő öröm, teszi hozzá büszkélkedve, már elsőre is jobban teljesített, mint a portál olvasóinak átlaga. Másodjára meg végképp, hiszen akkor már százszázalékos teljesítményt ért el, szögezi le nevetve, elismerve, hogy bár ez alapján azt hihetné az ember, hogy már sokkal jobban ért a kávéhoz, mint korábban, ez azonban egyáltalán nincs így.
Miközben finoman afelől próbálok érdeklődni, hogy meg is győződött-e az állítások helytállóságáról, vagy csupán afféle városi legendaként terjeszti őket, további két roppant fontosnak tűnő információhoz is hozzájutok: a világ leghosszabb életű macskája – egy harmincnyolc éves burmai macska – minden reggelét kávé lefetyelésével kezdte, igaz, azt kizárólag tejszínnel volt hajlandó elfogyasztani; Ludwig van Beethoven pedig állítólag olyannyira imádta és olyan rendkívüli precizitással fogyasztotta a kávét, hogy egyes feljegyzések szerint ragaszkodott hozzá, hogy a számára felszolgált kávé pontosan hatvan kávészemből készüljön el.
Mielőtt az arcomra kiülő félmosolyon túl bármit is reagálnék az elhangzottakra, kortyolok egyet az időközben elkészült eszpresszóból, abból a bizonyos jobb oldaliból, s a különleges zamatával együtt ízlelgetem az ominózus gondolatot, miszerint a lelkünk sokszor nem is annyira kávéra, mintsem inkább barátra vágyik, amihez a kávé csupán ürügyként szolgál. De micsoda ürügyként!
