Meredten ül. Könyökével a kávézó frissen megtisztított asztalán támaszkodik. Hazudnék, ha azt mondanám: szomorkodik. Orcája teljesen rezzenéstelen, érzelemmentes. A külvilág számára olyan látványt mutat, akár az élő halott. Az előismereteim miatt azonban egészen életszerűnek tűnik. Sőt... Gyönyörű nő. Hosszú, lágyan csillogó gesztenyebarna fürtjei két oldalról ölelik át az asztalon frissen lefőzött presszókávéját. Arca teljesen szimmetrikus, az alakja pedig... Mondhatni, bombasztikus! Eddig a pillanatig egészen intelligens válaszokat kaptam a kérdéseimre is. Mostantól azonban már nem rám figyel. Tekintete üres, akár az utcán felejtett pénztárca (néhány perc után). Valami kiölte belőle az egész napon át teljes hőfokon égő lángot... Annyit sem mond, aludna már. Pedig biztosan ráférne. Csak ül meredten, s néz maga elé...
Az információs társadalom látszólag jelentős mértékben megkönnyíti Anna életét. A hölgyet vonzzák a jelenkor vívmányai. Csábítónak tartja, hogy a világ szinte összes tudása, jelentős és kevésbé fontos híre, a múlt, jelen, jövő információja ott van látótávolságon belül, tulajdonképpen egy gombnyomásnyira tőle. Anna hasznosnak tartja, hogy bárki bármikor elérheti őt, és hogy ez fordítva is igaz. Legyen szó épp akár az óceán túlsó felén a nagymama, édesanya csodás főztjének hozzávalójáról, nagyapa, édesapa életbölcsességéről, az illetékes személy nagy valószínűséggel bármikor felkereshető számára. Anna nagyon produktívnak érzi magát, amikor egyszerre számtalan dolgot képes elvégezni a technológia által. Egy olyan világban telnek-múlnak a napjai, ahol minden gyors, relatív, kényelmes és azonnali. Maga a mennyország. Egy olyan univerzumban élhet, amelyre ősei nagy valószínűséggel áhítattal vágyakoztak a mögöttünk hagyott évezredek során. Minden tudás egy helyen, most és rögtön. Szinte hihetetlen. Ez az azonnaliság azonban igencsak kétélű; a mobiltelefon és az internet olyan mértékben pörgeti fel Anna életét, munkája sebességét, amit már nehéz emberinek nevezni. A hölgy – paradox módon – nemrég olvasott a jelenségről egy egészen megdöbbentő tanulmányt. – Soha ennyi figyelemhiányos, hiperaktív gyermeket nem regisztráltak, mint napjainkban – kezdődik az iromány, amelyből az is kiderül: egy középkori, a kor műveltségi szintjének csúcsán lévő tudósember egész életében annyi újdonsággal, annyi információval találkozott, mit a jelenkor átlagembere egy hét leforgása alatt. Az információ azonban az emberiség több évezredes történelme során mindig is olyan volt, akár a kígyó a paradicsomban: megkísértett bennünket. Ma is kihasználja mohóságunkat. A tudás, amelyet szomjazunk mi, földi halandók, olyan, akár a kábítószer: függővé tehet bennünket. Az információ összeköti az embereket, hiánya pedig ezáltal szociális elszigetelődéshez vezethet. S ha már közvetlenül is elérhető minden információ, szinte kötelező jelleggel megjelennek az ajtónkon két kézzel dörömbölő bújtatott és kevésbé bújtatott reklámok is. Amelyek azt súgják: „Lehetnél szebb, lehetnél jobb is akár. Szomjazd a tudást még jobban!" Az eredmény pedig alacsony önértékelés, kiégés, depresszió. Egy sokkal személytelenebb, boldogtalanabb világ.
Nem csoda hát, hogy Anna, a tudatiparban dolgozó fiatal hölgy üres tekintettel, meredten néz maga elé a nap végén. Vajon lehetséges egy ilyen korban homokba dugott fejjel élni? Vajon ez lenne a bölcs döntés? Anna, miután megissza a presszóját, ismét visszatér közénk. Előveszi telefonját, s hagyja, hogy az információdömping újra megbénítsa testét.
