Rügyfakadás

A minap kaptam a kezembe Szemerédi Fanny Otthontalanok című regényét, amely a fiatal szerző második kötete. Amikor azt mondom, hogy a szerző fiatal, akkor azt úgy kell érteni, hogy a Zentai Gimnázium végzős tanulója.

Többen nekem szegezték a kérdést, nem túlzás-e, nincs-e túl korán, hogy egy ifjú szerzőnek önálló kötete jelenik meg, ráadásul már a második. Eltűnődtem a kérdés felvetette dolgon, ami kétségtelenül nem az, hogy nincs-e túl korán, hiszen erre a választ csak az idő adhatja meg, amit viszont siettetni nem lehet. És nem a mű minőségére gondoltak a kérdezők, hanem a fiatal szerző lelkére – sorolhatnánk az érveket, amik jól hatottak egyes szerzőkre, akik szinte gyerekfejjel adtak ki kötetet, másokon pedig az sem segített, hogy érett fejjel látott nyomdafestéket a művük, nem jól tűrték a helyzetet.

A dolog, amin eltűnődtem, ha már a kérdés felvetette bennem, nem volt más, mint az, hogy mennyire és mennyit foglalkozunk az ifjú tehetségekkel, milyenek a megmutatkozási lehetőségeik – itt most meg is állok, és köszönetet mondok a Forum Könyvkiadónak, mert felvállalja az Előretolt Helyőrség szerzőit, megjelenteti köteteiket. Természetesen itt nem csak erről az egy kötetről van szó. Mindenképpen fontos és megkerülhetetlen a köszönet, mert annak ellenére, hogy általánosságban tiltás alatt van a kulturális melléklet, a fiatal szerzők, akikkel a szerkesztők sokat foglalkoznak, gondozzák szövegeiket, átbeszélik velük a felmerülő kérdéseket, megjelenési lehetőséghez jutnak. Természetesen ahhoz nagyon sok időnek kell elmúlnia, hogy kialakulhasson az együttműködés, néha úgy tűnik, végtelen mennyiségű időnek, és ahogyan az Előretolt Helyőrség egy másik fiatal szerzője elmondta kötetének bemutatóján, noha számos támadás érte amiatt, hogy az

Előretolt Helyőrségben publikál, sokat tanult az együttműködésből és azoktól a szerkesztőktől, akik a szövegeit gondozták.
A kulturális mellékleteknek az a dolguk, hogy lehetőséget adjanak a fiatal szerzőknek, hogy hírt adjanak kulturális eseményekről, hogy beszámoljanak, hogy esszéket, tárcákat közöljenek, egyáltalán: kulturális témákkal foglalkozzanak.

Amikor a vajdasági Előretolt Helyőrség alakult, szerepet vállaltam benne, amikor felkértek, noha egyértelmű volt számomra, hogy az az irodalmi kör, amelyhez az a kulturális melléklet tartozik, sohasem tűrt engem. És az is egyértelmű volt számomra, hogy az az irodalmi kör, amely már kitaszajtott magából, csak húz egy reckát, bólogatva: jól döntöttünk, hogy kiebrudaltuk magunk közül. Néha azt szoktam álmodni, hogy e két irodalmi kör emberei közül néhányak összeérnek bólogatva, s bajszuk összekötik, de nem haragból, hanem barátságból. Aztán persze felébredek. Szerepet pedig azért vállaltam az Előretolt Helyőrség elnevezésű mellékletben, hogy lehetőséghez jussanak azok a szerzők, akik egyébként sehova sem tartoznak, szeretem ezt gondolni, csakis a tájhoz, ehhez a tájhoz. Nevezhetném ezt lokalitásnak is. Elképzelésem szerint ezért jó együtt dolgozni mindazokkal, akik egyrészt hasonlóképpen gondolkodnak, másrészt nem foglalkoznak az őket dorgálókkal. És ez mindössze azt jelenti, hogy a lokálisat a globális elé helyezem – a magam részéről. De nem zárom ki, hogy annak a gondolkodásnak is ugyanolyan létjogosultsága van, ami a globálist helyezi előtérbe a lokálissal szemben.

A megjelenő kötetek azt bizonyítják, hogy van átjárás a kultúrharcban. És természetesen az ifjú szerzőkkel a kiadók újfent saját igazukat és meggyőződésüket fogják igazolni, azonban lent, a porban, a göröngyök közt, a fűszálak erdejében, ahonnan az egész égbolt belátható, vagyis a kulturális mellékletek világából ez a legnagyszerűbb dolog, ami csak megtörténhet.

Az irodalom, a kultúra és a szerkesztők helyzete sokszor azért összetett, mert éppen arról kell lemondaniuk, ami működésük, gondolkodásuk lényege: nyugodtan, ujjal mutogatás nélkül dolgozni. Sokszor előfordul, hogy tevékenységüket értékrendjük miatt kérdőjelezik meg, vagyis nem munkájuk színvonalával van gond – eszembe jutott, hogy talán azok voltak a nagyszerű idők, amikor nem volt választási lehetőség, és aki csöndben végezte a dolgát, hagyták. Ahogyan arról majdnem húsz évvel ezelőtt írt Krekity Olga: „Pionír tollforgató koromban ő volt a példakép, pedig jószerével akkor még azt sem tudtam, kit tisztelhetek benne. De első rügyfakadásainkat mindig ő méltatta pár szóval, s a Jó Pajtás kistudósítóinak találkozóján csaknem kivétel nélkül mindannyiunkat a nevünkön szólított […]” Mindannyian pionírok voltunk, mindannyian tollforgatók, mindannyian ugyanabból a forrásból táplálkoztunk, mert másra lehetőség sem volt. Mégis mindannyian, kis pionírok, tollforgatók, akik Jódal Rózsa keze alól kikerültünk, másmilyenek lettünk, más lett az értékrendünk, az elképzeléseink. Akkor talán azért volt akkoriban jó – mert csak egyetlen melléklet volt? Annyi bizonyos, hogy egyszerű és szép, kellemes világ volt az, amiben felnőttünk: iskolaköpeny, pionírkendő. Egyszerre uniformizál és elkötelezetté tesz. Vannak, akik erre vágynak. De vannak, akik viszont publikálni akarnak, s ezt a megjelenési lehetőségekhez kötik, nem máshoz. Ezért értékes, sokszorosan értékes, hogy most is létezik a Rügyfakadás és a Könyvkiadónk mellett más kulturális mellékletek, műhelyek.