Állok a családi házunk udvarán, a testvéreimmel játszunk. Ragyogóan süt a nap, már a fák is kivirágoztak. Tavasz van. Olyan békés minden. Pamacs kutyánk a fűben hempereg. Próbálom elkapni, de elszalad. Hangosan kuncogunk, de nevetésünket egyre élesebben nyomja el valami fülsiketítő zúgás. Felettünk vadászgépek szállnak el, és hirtelen árnyék borul ránk. A bálnaként felettünk úszó repülőgépek egy pillanatra eltakarják a napot. A következő hetekből már csak a sziréna hangos zúgására emlékszem. A napsütés után, ahogy mindig, akkor is eljött a zivatar.
Mi, itt a Vajdaságban megéltünk már közelről néhány háborút. Emlékszünk a vadászgépekre, a robbanó zajokra, a sziréna hangjára, és vannak, akik ennél jóval többre. Egy rossz korszakban mindig bizakodóak vagyunk, mert tudjuk, hogy a vihar után ki fog sütni a nap. Ha azonban sokáig van jó idő, már sejtjük, hogy jönni fog a zápor. Most újra háború előtt áll a világ? Vagy már el is kezdődött? Lecsapott az első villám. Még most sem tudom elhinni, amit a csütörtök reggeli hírszemle alatt olvastam: „Oroszország megtámadta Ukrajnát”. Tessék? Jól olvasom, vagy még fel sem ébredtem volna? Bekövetkezett, amire csak kevesen számítottak. Az utóbbi napokban mindkét fél azt hangsúlyozta, hogy ez nem történhet meg. Ehhez képest most egy autóban ülök, úton Beregsurány felé, hogy az ottani történésekről tudósítsak. Mellettem katonai járművek vonulnak. Ez már biztosan nem álom.
A történelmet szemlélve gyakran gondolkodtam el azon, hogy ennyi békeév után vajon mikor kezd el ömleni a csapadék a már amúgy is koromszürke felhőből. A történelem azt mutatja, hogy egy felfelé ívelő korszak után mindig beüt a katasztrófa: az 1848-as forradalom és szabadságharc és a kiegyezés utáni Magyarország újból fejlődésnek indult. Aztán jött az első világháború, majd Trianon. A kilátástalan helyzetből az ország koponyái olyan szintűre emelték az ország gazdaságát, amilyenre a háború előtti években sem volt példa: óvodák, iskolák, templomok épültek. Épült s szépült az ország. Majd jött a második világháború… A szovjet megszállásból és annak következményeiből gyakorlatilag 2010 után tudott kilábalni Magyarország. A fejlődő pálya után pedig jött a világjárvány, a gazdasági válság és most a háború.
Pici babát kezében tartó édesanya, síró gyermekek, vonuló családok – ez a látvány fogad bennünket csütörtök este Beregsuránynál. A határátkelőhely felé sétálva az út mentén csupán néha-néha hallunk ukrán szóváltásokat. Többségében kárpátaljai magyarokkal találkozunk. Tőlük tudjuk meg, hogy az ukrán oldalon jelenleg nagyjából háromszáz gyalogos várakozik, a járműsor pedig mintegy három kilométer hosszú. Mihály gyalog jött át a családjával, nagyjából két órát várakoztak. Ő meséli el, hogy Ukrajnában eluralkodott a pánik. Az emberek a boltokban mindent felvásárolnak, annak ellenére, hogy a beszámolók szerint nagyjából 150 százalékkal drágultak a termékek reggel óta. A benzinkutakon többórás várakozási idő van. Mihály úgy tudja, Kárpátalján az oroszok egyelőre semmit nem lőttek ki. A magyar határtól 270 kilométerre található Ivano-Frankivszk melletti repülőteret érte találat a beszámolók szerint. A határon átkelt kárpátaljai magyarok többségének van kihez mennie. Legtöbbjük csupán ideiglenes megoldást keres. Ők rokonokhoz mennek. Mindenki a hadikötelezettség bevezetésétől tart, ezért indultak útnak. Hány és hány ilyen történetet hallottam szüleimtől, és most látom újra megtörténni.
Besötétedett. Nézem a határon átkelő családokat, és azon gondolkodom: ez lenne a napsütés vége? Ez még csak az első néhány esőcsepp, vagy már üvölt a zivatar? Békét ígértek, és háború lett.