– Gyertek, gyerekek! Borsófejtés – kurjantott dédnagymamám felénk a maga népies, erős hangjával, miután visszatért a szüretről családi házunk kertjéből. Nekünk pedig nem kellett kétszer szólni. Ugyan izgatottan álltunk neki a feladatnak, a lelkesedés nem tartott sokáig. Néhány szál zsenge növény megfejtése után már fittyet hánytunk a teendőkre. Dédnagymamánk történeteire, bölcsességeire koncentráltunk minden idegszálunkkal. Iszonyúan gyorsan fejtette a borsót, úgy, hogy közben oda sem figyelt rá. Csak mesélt, s közben minket nézett.
Néha még egy-két csúnyább szó is elhagyta a száját (utána persze mindig elhatárolódott, és bocsánatot kért). Például akkor, amikor valamiféle-fajta területosztásról beszélt, a magyarok kárára. Azt mondta, amikor ez történt, ő pont annyi éves volt, mint én. Egészen pontosan hat. Látva, hogy testvéreimmel tátott szájjal, értetlenül állunk előtte, elárulta, amikor ő született, még magyar idők voltak itt, a Vajdaságban. Azt is mondta, emlékszik még arra a gyászos napra, amikor zúgtak a harangok szerte a Kárpát-medencében. Emlékszik rá, mindenki sírt, s az elkeseredett emberek másnap már a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság színei alatt találták magukat. Néhány másodperc néma csend után – már mosolyogva – felidézte a számára láthatóan boldog napot is, amikor ismét magyar állampolgár lett, valamikor az első gyermeke megszületése után. Azt is mondta, szentül hiszi: fújni fognak még magyar szelek errefelé. Elfogyott a borsó. A dédnagymamám összekulcsolta a kezét. Néhány perc néma csend után ismét megszólalt. Hitről, szeretetről beszélt nekünk. Imádkozni tanított bennünket.
Emlékszem, valamivel több, mint egy évtizeddel később könnyes szemmel vettem át a magyar állampolgárságról szóló dokumentumokat. Számomra az a pillanat nem az uniós útlevélről, a vízummentességről szólt. Az okmányok átvételekor a dédnagymamám szavai jutottak eszembe. Tudtam, ha ő már nem is, az egyetemes külhoni magyar közösség harmadszor is a nemzet részévé vált. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy létezhet magyar ember a földkerekségen, akinek többet is jelenthet ennél ezen kormányzati intézkedés. De az élet durvább tanító.
Most, 2022-ben itt állok az Asztély–Beregsurány határátkelőhelynél, néhány nappal azután, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Pici babát kezében tartó édesanyát, síró gyermekeket, vonuló családokat látok előttem. Annak ellenére, hogy az ukrán vezetőség előző nap hadkötelezettséget rendelt el az országban (a döntés értelmében 18–60 év közötti férfiak nem hagyhatják el az országot), meglepő módon magyar férfiakkal is találkozom Beregsuránynál. Egy beregszászi magyar családfő, Lajos gyalog jött át Magyarországra a családjával. Három órát várakoztak, míg átértek.
„Izgultunk, de a hadkötelezettség ellenére semmilyen bonyodalom nem volt az átlépésnél. Akinek van magyar útlevele, azt gond nélkül átengedik. Szerencse, hogy mi felvettük annak idején az állampolgárságot, mert most bizony mehetnénk a frontra” – mondja pillanatnyi mosollyal az arcán, majd elszomorodik. Elmeséli, hogy a szomszédja nem vette fel az állampolgárságot, s az ukrán határőrök visszafordították Beregszász felé. Ő most a konzulátuson próbálkozik. Szerencsére más kárpátaljai magyartól nem hallottam hasonló történetet. A többség hálálkodott a Magyarország Kormányának.
Valakinek pusztán uniós útlevelet jelent. Valakinek lehetőséget néhány becses használati tárgy megszerzésére a távoli külföldön. Valakinek megélhetést. Valakinek történelmi elégtételt, míg másnak magát az életet jelenti. Kiutat a pokolból. A kettős állampolgárság megadása ismét történelmi fontosságú lépésnek bizonyult.
