Könnyelműség volna mérvadónak szánt véleményt megfogalmazni arról, hogy miként változnak meg szinte szabályszerűen a mi polgáraink, amikor bevándorlókká válnak Nyugat-Európában. Az itteni magyarokra gondolok, esetleg az anyaországiakra, mert másfajta népek bizonyára más mentalitást, szokásokat, úgy is mondhatnám, hogy kultúrát visznek magukkal, hogy aztán idomuljanak vagy se az újhoz.
A könnyelműséget amiatt említem, mert sokakat kellene meghallgatni a következtetésekhez, én pedig kevesekkel beszélgetek (bár azt is sokallom), és ők is igencsak eltérőek életkorban, anyagiakban (megtollasodtak vagy kevésbé módosak), új életterük megválasztásában. Mégis a közös vonásokat keresem, és ebben a tüntetésektől zajos világban arra figyelek föl, hogy ők ezekből kimaradnak, pedig biztosan van véleményük mindenféle eseményről, ideológiájuk is, amivel egyik vagy másik oldalra állhatnak, mégsem teszik ezt nyilvánosan. Tény, persze, hogy szülőföldjükön is ritkán lázongtak a csúnyaság ellen vagy a szép dolgokért, csakúgy mint az itthon maradottak. Mérvadó magyarázat lehet a viszonyulásukra, hogy ők pénzt keresni mentek, nem tiltakozni, és idejében beléjük nevelték, hogy ahhoz dolgozni kell. Utána meg kinek volna kedve kiabálva vonulni az utcán? Azt sem zárhatjuk ki, hogy mégiscsak befogadottnak érzik magukat, amiért inkább csendes hála jár, mintsem követelőzés. Mert azt elmondják, hogy bizony ott is nehezebb az élet, „minden drágul”, de egyszerűen tudomásul veszik. Igazán az az izgalmas, bár talányos kérdés, hogy miként fogadnák itthon ugyanezeket az ártalmakat, hiszen a mi vidékünkön a kormány a vétkes minden rosszért, szitkokat és korbácsolást érdemelne, ki kellene hát ütni a nyeregből. És ezt harsogni szokás, ott meg objektív tényként elkönyvelni a ténykedésüket.
Véleményük is van az „óhazáról” és környékéről; tudják onnan, hogy itt nagy a korrupció, az anyaországban már fölér az ukránnal. Ha megkérdezed, hogy ezt honnan gondolják, az a válasz, hogy „ezt beszélik”. Meg írja a sajtó. No, ez utóbbiban föllelhető a sikeres, szagos szappannal és finom kefével végzett agymosás is. Mert, ugye, ha a magyar köztársasági elnökkel interjút készít a közismert brüsszeli lap, és az interjú nem jelenik meg, mert a válaszok nem nyerték el a szerkesztők tetszését, akkor hát érdemes elgondolkodni a többi közlésük igazságtartalmán is. Vagy jóval régebben a magyar kormányfő interjúját a német lap nem találta „elég érdekesnek”, ezért módosítani szeretett volna rajta, de beleegyezés híján inkább a közlése maradt el.
Úgy tűnik, mintha a kivándorlóink információs éhségérzetének csillapítására hasonlóképp hatna az „újhaza” sajtója, mint az őslakosokra: igaz és hiteles. Bár olyankor érthető ez a hit, ha a kiköltöző eleve azért vette a vándorbotot, mert utálta a kormánypolitikát, mert úgy látta, hogy itthon „élhetetlen az élet”. És az ember legszívesebben azt olvassa, ami az ő véleményét, meggyőződését, világnézetét támasztja alá. A választásukban bizonytalankodók (menni vagy maradni?) pedig megnyugodva veszik tudomásul, hogy lám, mégsem döntöttek rosszul a szülőföldjük elhagyásakor, mert „semmi jót” nem mond otthonról az internet.
Igencsak érdemes lenne (vagy csak érdekes?) nyomon követni – azt próbálom –, hogy milyen úton-módon válik „igazi” németté, hollanddá, osztrákká, franciává… külföldön a magyar, miközben meglepődnek az ottaniak, hogy másod- vagy épp harmadgenerációs más népek erősen ragaszkodnak eredeti kultúrájukhoz, akkor is, ha az nagyon elüt az európaitól. Persze nehezen tudjuk már definiálni, hogy mi számít európainak. Talányos, mondjuk, hogy ugyanolyan elfogadóan képes-e a magyar megerőszakolni a számára (egyelőre) idegen nyelvet a nemek „újragondolásával”, mint a német. Vagy épp könnyedébben teszi, mert (egyelőre) mégsem teljesen az övé?
A felelet elmarad; és sok másik is kivándorlásügyben. Talán nem is vagyunk kíváncsiak rájuk?
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
