Milyen szelekció zajlik az Európai Unió nyugati országaiban, hogy a legbugyutább politikusok kerülnek az országok, illetve a szövetségi rendszer intézményeinek élére? – számtalan alkalommal feltették már nekem ezt a kérdést politikával kevésbé foglalkozó ismerőseim az elmúlt évek során, legutóbb éppen néhány órával a cikk megírása előtt. A felvetés természetesen jogos: naiv állampolgárokként feltételezzük, hogy aki a kontinens legmagasabb döntéshozói székeinek egyikébe kerül, az kellő hivatástudattal rendelkezik. Aki pedig kellő hivatástudattal rendelkezik vezetőként, az mindenáron hazája, népe vagy saját szövetségi rendszere érdekében cselekszik. Ha pedig valaki ezen logikával ellentétes döntéseket hoz meg, az csakis szellemileg korlátolt, a helyzetet racionálisan felmérni képtelen vagy akár őrült vezető lehet – gondoljuk. Tévesen.
A második világháborút követően az Amerikai Egyesült Államok a világ egyik vezető hatalmának szerepében igyekezett úgy tenni, mintha egyenrangú félként kezelné Európát, erős szövetségesként a kommunizmus elleni harcban. A Szovjetunió bukása után azonban Európa elvesztette elméleti jelentőségét. Csak egy lett a sok térség közül, ahol Amerika érvényesítette hegemón világhatalmi pozícióját. Váratlanul és nagyon látványosan felemelkedett közben Kína, új erőre kaptak az oroszok, önálló aktorrá vált India, Törökország kellően megerősödött ahhoz, hogy regionálisan felvegye a harcot a nagyhatalmakkal. A jelentőségét vesztett Európa már nem szövetségesként, hanem egyfajta kiaknázható, kizsigerelhető eszközként bukkan fel az amerikai vezetők tudatában, tele gyenge, gazdaságilag hanyatló, katonailag értékelhetetlen országokkal.
Az elmúlt évek megmutatták nekünk, hogy az unióban valóban az amerikai álláspont a meghatározó, az USA-nak pedig kicsit sem számít a szuverenitásban gondolkodó európaiak véleménye. Az állampolgárok többséget úgyis ők uralják világméretű tudatiparukkal. Az a politikus pedig, aki nem követi a kijelölt irányt, a tudatipar által – politikailag – halálra ítéltetik. Így történhet meg, hogy Európa látszólagos vezető hatalma csendben végignézi, ahogyan felrobbantják stratégiai jelentőségű infrastrukturális létesítményét. Így történhet meg, hogy a moralitás mögé bújva az olcsó orosz nyersanyagot drága amerikaira cseréljük, ami miatt a vállalati versenyképesség érdekében az energiaintenzív ipar jelentős része Amerikába vándorol. Ezzel együtt jár az is, hogy az európai pénzen kitanított mérnökök egy része a tengerentúlon keresi meg a kenyerét. Így történhet meg, hogy a kelet-közép-európai mezőgazdasági ipar mérhetetlen károkat szenved el azzal, hogy jelentős részben amerikai oligarchák tulajdonában álló ukrán gabonával árasztják el a térséget. Így törtéhet meg, hogy egyes európai államok a hadifelszerelésre szánt pénzük 95 százalékát amerikai felszerelésekre költik, s mások hiába szorgalmazzák az önálló fegyvergyártás fokozását. Így történhet meg, hogy a német kormányban, egészen pontosan a külügyminisztériumban államtitkári pozícióban foglal helyet egy amerikai állampolgár (a kormányalakításkor Jennifer Morgan rövid ideig csupán miniszteri megbízott volt: mindez akkor változott, amikor megkapta a német állampolgárságot). Ez az oka annak is, hogy az Európai Bizottság a versenyjogi hatóságának élére egy amerikai állampolgárt szeretett volna kinevezni vezetőnek. A kérdés költői: El tudnánk képzelni, hogy valaha egy amerikai állampolgársággal nem rendelkező európai polgár államtitkár szintű pozíciót kap az USA kormányzatában? Esetleg mindezt Oroszországban vagy Kínában? Nincs szó tehát bugyuta politikusokról: az Európai Unió összességében ma nem több, mint az Amerikai Egyesült Államok provinciája.
Nyitókép: Pixabay
