Óvatos mozdulatokkal törölgette tisztára a törékeny üveggömböket azzal a puha ronggyal, amit az édesanyja adott a kezébe, nehogy egyetlen porszem, egyetlen apró maszatcsík is maradjon rajtuk, megtörve azt a semmihez sem hasonlíthatóan lenyűgöző látványt, amelyet akkor tapasztalhat meg, amikor kigyúlnak a fények, és meg-megcsillannak a képzeletbeli táncot járó üveggömbök lágyan tükröződő felületén, majd egy-egy pillanatra felvillannak rajtuk a korábbi karácsonyok emlékképei is, amikor még az ünnepi asztal alatt ott ténfergett Bundás is, lelkesen várva a lepottyanó vagy inkább szándékosan leejtett finom falatokat, majd miután véget ér a különleges lakoma, és jóllakottan lekuporodik a kandalló mellé, a nagymamája kényelmes sárgásbarna foteljébe, a kutya mellé húzódik, az ölébe teszi a fejét, és lihegve figyeli, ahogyan álomra szenderül, majd lassacskán maga is lehunyja szemét, el is bóbiskol talán, hogy együtt barangolhassák be az álmok csodálatos világának kifürkészhetetlen útjait.
Akkor még nem sejtette, nem is sejthette, hogy a következő karácsony már Bundás nélkül telik majd, nem is tudta pontosan, mi történt vele, hiszen csupán homályos magyarázatokat kapott arról, hová tűnt a kedvence, ugyanis túl kicsinek tartották még ahhoz, hogy nyíltan közöljék vele a fájdalmas igazságot, bizonyára azért, mert meg akarták kímélni tőle, ahogyan minden szülő meg akarja kímélni gyermekét a rossz dolgokról és velük együtt sok esetben magától az igazságtól is, ami persze nem feltétlenül jó, hiszen az igazság elkendőzése gátolja a valósággal való szembenézést és ezáltal a fájdalmas pillanatok meg a nehezen feldolgozható események feldolgozását is. Mindezt persze gyermekként nem tudhatta, hogyan is tudhatta volna, csupán azt érezte, hogy valamiféle elmismásolás van a dolgok hátterében, amit már akkor sem szeretett, később pedig, ahogyan múlt az idő, egyre kevésbé viselt el a környezetében élők részéről, még akkor is, ha tudta, őt akarják kímélni általa.
Nem sejthette azt sem, hogy az után a bizonyos következő karácsony után két évvel már nemcsak a kedvenc játszótársa, hanem hőn szeretett nagypapája sem ünnepelhet majd velük, akinek a hiánya olyannyira erőteljesen rányomta a bélyegét az ünnepre, hogy teljesen hiábavalónak tűnt számára minden csillogás, hiszen már semmi sem volt ugyanolyan, mint rég, a díszeket, amelyek korábban annyira lenyűgözték, jelentéktelen, megkopott tárgyaknak látta, az ajándékokat, amelyeknek addig önfeledten örült, semmitmondó, értelmetlen gesztusoknak tartotta, a finomabbnál finomabb ízeket és illatokat pedig erőltetett múltidézésként élte meg, amelyek önmagukban semmit sem érnek. Erről persze nem mesélt senkinek, nem is tudta volna igazán szavakba önteni mindazt, amit érez, meg hát egyébként sem nagyon beszéltek ilyen dolgokról, talán azért, mert így akarták őt megóvni a fájdalomtól, vagy azért, mert így kényelmesebb volt, esetleg egészen más okok miatt, nem tudta, sőt talán még a mai sem tudja pontosan meghatározni.
Aztán egyszer csak, amidőn szokásához híven óvatos mozdulatokkal törölgette tisztára a törékeny üveggömböket ugyanazzal a puha ronggyal, amelyet néhány évvel korábban édesanyja adott a kezébe – és amelyet másra nem is használt, hanem a gömbökkel együtt mindig gondosan elcsomagolt, hogy aztán egy éven át velük együtt rejtőzhessen el a kibélelt cipősdoboz biztonságot adó nyugalmában –, furcsán csillant meg a fény az egyik képzeletbeli táncot járó üveggömb lágyan tükröződő felületén, és egy pillanatra felvillant rajta a nagypapája, amint éppen Bundással játszik, vidáman, önfeledten élve meg, sőt élvezve a különleges pillanatot. Gondolatban jó erősen magához szorította mindkettőjüket, a nagypapát is, és Bundást is. Hosszas és erőteljes, mondhatni, már-már férfias ölelésében benne volt minden, nem kellettek szavak ahhoz, hogy kifejezze azt, amit legbelül érzett.
Miközben haloványan még ott lebegett körötte a nagypapája vágott dohányának illata, amit mindig gondosan tömködött a kissé már megkopott, ám lecserélhetetlenül hozzánőtt pipájába, óvatosan letörölte a szeme sarkából előbújó könnycseppet, nehogy észrevegye bárki is, majd visszatért a többiekhez, mintha mi sem történt volna. Pedig nagyon is történt. Azóta ugyanis újra szereti a karácsonyt, a díszekkel, az ajándékokkal meg a finomabbnál finomabb ízekkel és illatokkal együtt, mert ilyenkor azok is velük vannak, akik már nem ülhetnek ott az ünnepi asztalnál, hiszen benne, bennük élnek tovább.
Nyitókép: pixabay.com
