Elült a szeretethullám – talán mégis maradt valamicske belőle a hétköznapokra is –, eloszlott az évváltás mámorosan derűlátó köde, így most már ünneprontás nélkül visszakanyarodhatunk rövid időre a szórványos, mégsem mellőzhető ünneprontókra. Mert ők is emberek, betegesen ártó, szó szerint romboló viselkedésük ellenére is. Jó volna föltárni barbárságuk okát, megtudni, hogy beteg lelkületük, a pusztítás vágya, a vallás iránti gyűlölet vagy miféle elembertelenedő szükséglet készteti őket tetteikre. Hátha a gyógyítás esélyét is magában hordozná a diagnózis.
Magyar településeken tettek tönkre a karácsonyi időszakban vallási jelképeket az említett, megromlott lelkű emberek. Egyik helyen utcai betlehemet gyújtottak föl, a másikon nem gyújtogattak, „csak” törték-zúzták a jászol körülieket, nem kímélve az újszülöttet sem.
Egy kisváros körforgalmi terén a Béke Királynője nevet viselő Szűz Mária-szobor fejét törték össze az év utolsó napján, megszentelése előtt, miután hónapokkal korábban szinte teljesen lerombolták, most az újabb szobrot sem kímélték. Pedig esztétikailag is szép, valóban békét sugárzó alkotás (volt), akár az ateisták is tekinthették volna „közönséges” műalkotásnak, egyszerűen üdítő látványnak valamiféle ellenség helyett.
Azt ugyan senki nem állíthatja, hogy szervezett ateista akció csonkította meg a szobrot, mégis elgondolkodtató módon reagált rá a társaságuk: „Miért provokálja egy agresszív kisebbség a többséget azzal, hogy vallási szimbólumokkal foglalják el a köztereket?” Nem tarthatunk névsorolvasást hívők és hitetlenek között, mégis kétkedve fogadjuk, hogy az istentagadókhoz képest kisebbségbe szorultak a hívők. Agresszivitásuk pedig abban nyilvánulna meg, hogy békességet és szeretetet hirdetnek? A hitetlenek szeretete meg a szoborrombolásban?
Különben pedig emberi jog a hit, a vallás és a hirdetése akár köztéri szobrok által is, ha az egyéb előírások betartásával történik. Nem úgy a vandalizmus, a vallási meggyőződést kifejező alkotások tönkretétele. Elgondolni is riasztó, hogy mennyivel lennénk szegényebbek, ha a városokból és falvakból eltűnne a vallási vonatkozású szobrok sokasága, akár néhány évesek, akár évszázados kort éltek már meg.
Évezredes kultúránk és hitünk föladását jelentené, ha szótlanul elmennénk az ilyen törekvések mellett, legyenek azok agresszíven pusztítók vagy békésnek tűnően alattomosak.
Mezzel szemben igazságtalanság volna, ha az össze- és megkeveredett, sokat bírált német társadalomnak legalább egy ide illő szegmenséről nem ejtenénk néhány jó szót. Bő fél évtizeddel ezelőtt ugyanis a bajor miniszterelnök elrendelte, hogy a tartományban minden közintézmény bejáratához függesszenek keresztet. Hangsúlyozottan nem vallási jelképként, hanem Bajorország kulturális identitásának kifejezéseként. Egy szekuláris és konzervatívnak nem nevezhető társadalomban mást nem is mondhatott. Így is „szélsőjobboldali” varázsszóval bélyegezték meg a tartományi miniszterelnököt. A másik oldalon az egyház körében viszont azért nem aratott sikert a rendelet, mert „tagadja”, hogy vallási jelkép a kereszt, nem csak kulturális szimbólum.
Valamelyik liberális társaság elégedetlenségében szövetségi bírósághoz fordult, akárminek is tekintjük a keresztet. Ők a keresztény vallással szembeni megkülönböztetően kedvező bánásmódot látták benne. (Hol van már a keresztény Európa?!)
Bő öt esztendő múltán, karácsony előtt egy héttel ítéletet hozott a bíróság. Elismerte, hogy a kereszt a kereszténység szimbóluma, ugyanakkor kimondta, hogy a keresztek kihelyezésének célja – miként a rendeletben is szerepel – Bajorország kulturális és történelmi identitásának megerősítése, így nem mond ellent annak az elvnek, miszerint az állam a többi vallás iránt is nyitott.
Naivitás lenne azt hinnünk, hogy valamiféle áttörés zajlik Nyugaton, mégis jó hinni abban, hogy az értelem mégis képes megállítani a romlást és a rombolást.
Nyitókép: (Illusztráció: pixabay.com)
