Bezzeg a mi időnkben, mondogatjuk gyakran, amikor valami olyasmit tapasztalunk, ami nem feltétlenül olyan, amilyennek mi szeretnék, amilyennek mi jónak tartjuk, vagy amilyennek mi megszoktuk, még akkor is, ha akkor, amikor velünk összefüggésben mondták ezt azok, akik nálunk korábban váltak felnőttekké, megfogadtuk, hogy soha nem mondjuk majd ezt ki azokkal kapcsolatban, akik nálunk később válnak felnőttekké, hiszen minél idősebb az ember, annál erőteljesebben van jelen az életében ez az attitűd, ami részben érthető is, az idő múlásával ugyanis egyrészt mind többet és többet tapasztal, másrészt mind távolabb és távolabb kerül attól, ami számára ideálisnak volt mondható, mivel a korábbi impulzusok értelemszerűen jóval erőteljesebben befolyásolják a személyiségének a formálódását, az értékrendjének az alakulását, mint azok, amelyek később jutnak el hozzá, akkor, amikor már kiforrott személyiséggel, kialakult értékrenddel rendelkezik.
Van azonban ebben az egészben némi igazságtalanság is, sőt ha úgy vesszük, nem is kicsi, hiszen bár kétségtelen, hogy az ilyen típusú megnyilvánulások általában valamiféle kritika megfogalmazását vetítik előre, amivel önmagában talán nem is lenne semmi baj, ha már az összehasonlítás alapjául szolgáló kiindulási pont nem lenne megtévesztő, hiszen egyrészt nemcsak teljesítményeket vetünk össze ilyenkor, hanem körülményeket is, amelyeknek az összehasonlítása éppen azért nem helytálló, mert a világ időközben rendkívül sokat változik, ugyanúgy, ahogyan rendkívül sokat változunk benne mi magunk is, az ember élete ugyanis jó esetben nem a stagnálás, hanem a folyamatos fejlődés jegyében zajlik, így amikor valaki hatvanévesen azt mondja egy húsz- vagy negyvenévesnek, hogy bezzeg a mi időnkben, akkor megfeledkezik arról, hogy akkor, amikor az az idő zajlott, ő sem a hatvanasok, hanem a húszasok vagy éppen a negyvenesek perspektívájából élte azt meg, amikor még pontosan húsz- vagy negyvenévnyi tudással és tapasztalattal kevesebbel rendelkezett, mint amennyinek jelenleg a birtokában van; másrészt viszont mások összevetése önmagunkkal, függetlenül attól, hogy a múltbeli, a jelenlegi vagy a jövőbeli önmagunkról van-e szó, igencsak megnehezíti az objektív értékítélet kialakítását, ami az esetek túlnyomó többségében megint csak igazságtalanságokhoz vezet, vagy legalábbis vezethet.
Nem tudom, hogy ilyen és ehhez hasonló felvetések az állatvilágban is fellelhetők-e, és amennyiben igen, akkor vajon milyen módon jutnak kifejezésre, ám egy pillanatra talán mégiscsak érdemes lenne eljátszani a gondolattal, hogy vajon milyen módon viseltetne Jonathan, a világ legidősebb szárazföldi állata az óriásteknősök felnövekvő generációjának tagjai iránt. A Szent Ilona szigetén élő óriásteknős ugyanis, aki állítólag éppen nemrég ünnepelte százkilencvenegyedik születésnapját, feltételezhetően látott már egy-két dolgot életében, hiszen átélte az amerikai polgárháborút, Viktória brit királynő uralkodásának nagy részét, a Szovjetunió felemelkedését és bukását, valamint a két világháborút is. A Jonathan nevet a feljegyzések szerint Sir Spencer Davis kormányzó adta neki még valamikor az 1930-as években, azóta már harmincegy kormányzói ciklust átélt, ám továbbra is a kormányzó hivatalos rezidenciájának számító Plantation House területén él, sőt jelenleg is Szent Ilona kormánya gondoskodik róla. Igaz, egészségi állapota mára már némiképp megromlott, ugyanis a szakemberek szerint ma már látás és szaglás nélkül kénytelen élni, ám így is szabadon töltheti mindennapjait a kormányzó házának területén.
Szóval Jonathan, a teknős köszöni, jól van, mondhatnánk viccelődve, legfeljebb annyival kiegészítve, jól, csak kissé öregesen, ahogyan azt az idősebb korosztály tagjai szokták mondani, igaz, nem tudhatjuk, hogy a közel két évszázad alatt mennyi terhet pakolt rá az élet, mennyi kedves emléket kell nap mint nap a szívében hordoznia, mennyi sötét titkot kell nap mint nap magával cipelnie, sőt azt sem, melyek kerülnek inkább előtérbe az életében, melyeket hozzák újra meg újra elő az emlékezetéből azok a hatások, amelyek látás és szaglás hiányában még érni tudják őt a körülötte lévő világból, illetve azt sem, milyen gyakorisággal jut eszébe a gondolat, bezzeg az ő idejében.
Mindezek tükrében azonban talán mégsem lehet olyan rossz, ha valaki, legyen szó emberről, teknősről vagy bármilyen más élőlényről, olyan határozott értékrenddel és olyan szerteágazó élettapasztalattal rendelkezik, aminek tükrében aligha kérdőjelezheti meg bárki is, milyenek is voltak az ő bezzeg-idői, csak hát nem feltétlenül kell azt minden pillanatban mások orra alá dörgölnie.
Nyitókép: (Illusztráció: pixabay.com)
