„Ezek a mai fiatalok! Bezzeg a mi korunkban…” – sóhajt fel a villamoson a mögöttem ülő, ránézésre hetvenes éveiben járó hölgy, miután gyermekek szállnak fel a járatra. A fiatalok ugyan kommunikálnak egymással, de tekintetük javarészt telefonjukra mered, s olyan szavakat használnak, amelyek nemcsak a néni, hanem még egy huszonéves számára is idegenként hathatnak. Talán rendben is van, hogy valamivel több, mint fél évszázadnyi korkülönbséggel valaki ilyen kijelentést tesz saját embertársaira, a megállapítás azonban már az én generációmban is egyre gyakrabban elhangzik a diskurzusok során. Nem árt, ha ilyenkor elkezd gyanakodni az ember, ez ugyanis az öregedés egyik legbiztosabb jele – vélik sokan. Mégsem tűnik reálisnak, hogy az ember huszonévesen koravénné válik.
Kassai Lajos lovas íjász egy televízió-műsorban hívta fel a figyelmet rá, hogy Mózes és Jézus között több mint ezer év telt el, ám a zsidó kultúra ez alatt az idő alatt alig változott – a feljegyzések alapján ugyanazok a szokások, öltözködés, táplálkozás jellemezte mindkét időszakot. Nemzedékeken keresztül szinte minden mozdulatlan volt. Ma pedig már nemhogy a generációk között, hanem generációkon belül is óriási különbségek vannak, olyan gyors a technikai fejlődés. Az érzelmi világunk képtelen lekövetni ezeket a változásokat. A generációs hovatartozást a megszületésünk utáni időszak földi valósága határozza meg. Emiatt számtalan olyan konfliktus van akár családon belül is, amely generációhoz köthető. Míg nagyszüleink gyerekkorában nemhogy televízió, rádió sem volt minden háztartásban, szüleinknél mindez már adott volt. A médiafogyasztás nagyszüleinknél gyakran közösségi élmény volt, szüleinknél pedig már ritkábban jöttek át az utcabéliek meghallgatni egy-egy közvetítést, mi pedig már szinte mindenről a telefonunkon keresztül értesülünk. Míg nagyszüleink nem örültek, amikor a gyerek sok időt töltött a televízió képernyője előtt, a szüleinknél már nem volt annyira ördögtől való, ha órákon át rajzfilmeket néztünk. Aki az okoskészülékek előtti korszakban született, jó eséllyel idegennek tartja, ha a fiatalok sokat használják a telefonjukat (valóban megvannak a veszélyei, de honnan tudjuk, hogy az ifjú épp nem könyvet olvas, vagy más, számunkra is hasznosnak vélt tevékenységet végez rajta?). Kétségtelen tény: az utóbbi időben felgyorsult az említett jelenség, ám ha azt gondoljuk, hogy a generációk közti különbségek a modern kor velejárói, tévedünk. A gyors technikai fejlődésen kívül feltételezhetően más is szerepet játszik a fiatalok ócsárolásában, legalábbis erről árulkodik néhány feljegyzés.
„A fiatalok gőgösek, mert még nem törte meg őket az élet. Azt hiszik, mindent tudnak, és ebben mindig nagyon biztosak” – írja Arisztotelész a Kr. e. 4. században a Rétorika második könyvében. „A fiatalemberek, akiknek még nem serkedt ki a szakálluk, képtelenek az előrelátásra, elpazarolják a pénzüket” – vélekedett az egyik leghíresebb római költő, Horatius a Kr. e. 1. században. „A fiatalok sosem voltak még annyira elfajzottak, mint manapság” – írja Thomas Barnes 17. századi angol prédikátor egyik vallásos útmutató könyvében. „Aki nyitott szemmel jár, tapasztalhatja, hogy soha nem viselkedtek még ennyire meggondolatlanul, gorombán és önzőn a fiatalok, mint manapság” – panaszolja az angliai Kingston-upon-Hull város egyik napilapja 1925-ben. „Nehezen hoznak döntéseket. Inkább megmásznák a Himaláját, mint a munkahelyi ranglétrát. Nincsenek igazi hőseik, jelszavaik, nincs olyan stílus, amit magukénak éreznének. Kiéhezve vágynak a szórakozásra, de a figyelmük olyan rövid, mint a tévékapcsoló egyetlen kattintása” – a Time magazin szerzője 2001-ben nyilatkozott így az akkori huszonévesekről.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
