Biztosan jól átgondoltuk mi ezt az egészet? – merül fel bennünk a kérdés barátaimmal a szegedi rakparton. Lelkünkkel ellentétben a Tisza idilli nyugalmat áraszt a forró augusztusi éjszakában: a város vasárnap esti fényei lágyan fodrozódnak a vízfelületen. Honvágyunk van. Már a második napon. Hiányoznak a jól megszokott utcák, a kisbolt a sarokról, az ismerős emberek, a barátok, a család. A hely, ahol felnőttünk. A kiszámítható világ. A napfény városában oly szokatlan minden. Ismeretlen emberek sokasága vesz bennünket körül a kollégiumban, ismeretlenek a tanárok az egyetemen, idegen a környezet. Csak a Jóisten tudja, mire számíthatunk…
Biztosan jól átgondoltam én ezt? – merül fel bennem a kérdés hat évvel később a budapesti rakparton, immár a Szegeden szerzett mesterdiplomámmal a hátizsákomban. Az augusztusi éjszakában felejthetetlen látványt nyújt az örvényes, fodrozódó vízfelületről visszatükröződő Országház. A Duna bár szeszélyes, mégis pillanatnyi nyugalmat áraszt felém a körülöttem éppen csak kialakuló káoszban. Talán valami hasonlót érezhetett Richard Adams angol író is az alábbi sorok papírra vetésénél: „Az ember sohasem érzi át jobban a semmiségét, mint ha valami idegen és csodálatos helyre kerül, ahol hiába bámul, észre sem veszi senki.”
A közösséggel kapcsolatban az emberek két dologtól félnek nagyon: hogy kirekesztik őket belőle, vagy hogy mint egyének felszívódnak benne. Sokszor sokan pont ettől a felszívódástól félve hagyják el otthonukat, mit sem gondolva azokra az ezáltal felmerülő nehézségekre, amelyek megoldására egy élet is kevés lehet. A költözés lecsupaszítja az életet: a szülőváros nosztalgiává, a barátok többsége emlékké válik; a családot szétszakítja és összetolja, van, amit élesít, rengeteg mindent elmos, elválasztja a fontost a kevésbé fontostól; ami a bőröndbe belefér, az jön, minden más marad. Nemrégiben Kassai Lajos, a legendás lovas íjász beszélt a közmédiában egy afrikai denevérfajról, amelynek sajátossága, hogy egy csoport populációja soha nem haladhatja meg a 40 egyedet, intelligenciájuk ugyanis ennyi egyed megkülönböztetését teszik lehetővé. Ezek az állatok éjszaka kirajzanak. Amelyik zsákmánnyal tér haza, az megosztja azt azokkal az ismerősökkel, amelyeknek mindez nem sikerült. Egymás ismerete tehát a túlélés miatt fontos. Ha a populáció 40 fő fölé nő, a denevérek elkezdenek neurotikusan viselkedni, egymás ismerete nélkül pedig könnyen kihal a csoport. Talán nem ennyire drasztikusan, de mi, emberek is rendelkezünk hasonló tulajdonságokkal: 200–250 fő megkülönböztetésére vagyunk képesek. Akkor vagyunk nyugodtak, ha olyan környezetben élünk, amelyet ismerünk. Ha olyan emberek vesznek körbe bennünket, akiktől tudjuk, mire számíthatunk. Amennyiben folyamatosan ismeretlen egyének jönnek velünk szembe, nagyon gyorsan neurotikussá válunk. Ezt a neurotikus érzést minden ember ismeri, aki hosszabb időre elhagyta már a szülőföldjét.
Mai génjeink olyan emberektől származnak, akik együttműködtek egymással, és az agyunk továbbra is arra ösztönöz minket, hogy egy csoport tagjai legyünk. Ünnepel, ha elfogadnak minket, és a legerősebb érzelmeink közül sok csak más emberek viszonylatában létezik, mint például az együttérzés, az empátia, a féltékenység és az elutasítás fájdalma. Talán mindent ezért csinálunk. Elköltözni valahová olyan, mint idegen nyelvet tanulni: ha egy új nyelvet tanulunk, attól még nem felejtjük el az anyanyelvünket. Az új nyelv ismerete hosszú évek gyakorlásával elsajátítható. Bizonyos elveket a magunkévá kell tenni, majd ezek alapján az adott pillanat és az adott cél függvényében megalkotni a mondandónkat. Előfordul azonban, hogy az új nyelv elsajátítása sem hozza meg számunkra a kívánt eredményt, s ismét kezdhetünk mindent elölről.
Nyitókép: Pixabay
