Olvad a magyar, mint a februári hó. Ezt most éppen a felvidékiekről olvasom, de hát tapasztalatból tudjuk, hogy olvadunk mi is itt. A szerző az anyanyelvi, azaz a magyar „olvadásnak” szánta az írását, de csakhamar a nemzeti közösségre terjedt ki. Gondolom, azért, mert nyelvében él a nemzet. Ha szétolvad, elfolyik, eltűnik a nyelv, megy a nemzet is. Külön utakon: másik beszéd jön, igaz, nem anyanyelvi, új közösség; úgy olvad, hogy beolvad a magyar. Itthon vagy idegenben. Törvényszerű?
Íme egyik, a cikket kommentáló vélemény: „Egy olyan futóversenyen vársz győzelmet a mieinktől, mely futóverseny már száz éve elstartolt, és körökkel vagyunk hátrányban. De csak most, tizenéve tudtunk elindulni a versenyen.” Ezekkel a megállapításokkal aligha szállhatunk vitába, legföljebb apró, mégsem mellékes csiszolásokat végezhetünk rajtuk. Ittlétünk bizonyíték rá, hogy a nagy lemaradás ellenére sem törvényszerű föladni a versenyt. Van, aki kiáll az elején, másoknál később fogy el a levegő, de akadnak, akik erőt gyűjtve és új erőre kapva folytatják.
Az is lehet – sőt azt hiszem, bizonyos –, hogy a teljhatalomra törő erőszakos liberális szemléletnek egészen jót tesz mindenféle olvadás: a nemzet kibillentése a közösségi lét fontos elemei közül már nyelvekből sem igényel ilyen sokfajtát. Hihető, hogy a kihalóban levő (vagy kihalt) nyelvekről készült rendszeres kimutatásokat nem mindenki olvassa mély sajnálattal a kultúránk csonkulása miatt. A világ úgyis javarészt angolul beszélget már.
Föl is adja a leckét egy másik véleményező: „A nyelv csak eszköz, a gondolat a lényeg. Engem sokkal inkább aggaszt, hogy a szavak mögött egyre kevesebb a gondolat. Magyarul vagy angolul – az mindegy is lenne.” Ezzel a véleménnyel már jóval több a gondunk, még ha jó szándékú is. A nyelv valóban a gondolat kifejezésének eszköze, de vajon mindegy, hogy miként mesél a költő a versében, az író a regényében, a szónok a pulpituson, a színész a színpadon? Lenyűgöz-e a gondolat színtelen nyelven előadva, egyáltalán előadható-e igazán magasztos gondolat kiszáradásnak indult nyelven?
Vesztes az az ember, aki föláldozza azt a nyelvet másikért, amelyen el tudja mesélni, hogy a nagyvilágban csatangol, mászkál, slattyog, kullog, ballag vagy tétován mendegél; hazafelé bandukol, lépdegél vagy cammog, mert egész nap kutyagolt; baktat, battyog, poroszkál az erdőszélen, vagy egyszerűen csak gyalogol; totyog vagy andalog céltalanul; cselleng, gyüszmékel, csoszog és császkál, amíg várakozik valakire; botorkál, jár-kel, lézeng, kószál, lődörög, ha eltéved; bóklászik, lófrál, ténfereg, tekereg, bolyong, őgyeleg, kujtorog, barangol, kóborol, csámborog unalmában; ődöng egy kicsit, majd hazavándorol. És ha ismét útra kel, még ugyanennyit tud más szavakkal mesélni.
„Mindegy is lenne?” Az idegen nyelv valóban csupán eszköze a megértésnek és a megértetésnek; nem díszes, nem kedvünkre szabott otthon, hanem panelház. Lelke nincs, de szerepét betölti, mint a fordítóprogram a mobiltelefonon: elmondja a lényeget színtelenül. Miért nem kapott szárnyra az eszperantó? Mert nem él benne nemzet, múlt, kultúra, élmények, csúfságok és szépségek jelenből és múltból, mert nem anyanyelv. Csak az anyanyelv szavaira igazak Juhász Gyula sorai: „Eldöntenek egy életet. / Följárnak, mint a kísértetek. / Szárnyalnak, mint a gondolat. / Görnyedve hordnak gondokat.” És dalolnak meg dadognak, gügyögnek, ölnek és feltámasztanak.
A gyermekként Auschwitzot túlélt, most Olaszországban élő Bruck Edith meséli: – Számomra az olasz nyelv egy védőpajzs, mert nagyon sok magyar szó fájdalmas. Amikor magyarul mondom, hogy kenyér, látom anyut, ahogy megy a szomszédba, hogy tele boldogsággal betegye a kemencébe a kenyeret. Olaszországban a kenyér a „kenyerestől jön”. Magyarul nem írtam volna meg sosem azt, amit írok, mert fájdalmasabb lenne. Nincs olyan mély gyökere a másik nyelvnek, mint az anyanyelvnek, a magyar nyelvnek.
A nyelv csak eszköz? Vagy tán egész vagyon.
Nyitókép: Pixabay
