Egyetemista koromban, a kilencvenes években, a kollégákkal rengeteg eszmecserét folytattunk a politikáról: a hatalom működéséről, az ellenzéki aktivitásról, a totalitárius rezsimek ismérveiről, a politikai kultúra fejlesztésének szükségességéről és hasonlókról. Jogtanhallgatókhoz méltó témák, ám ezek a kérdések más szakokon tanuló ismerőseinket is foglalkoztatták, a tüntetésekre minden karról érkeztek a résztvevők. Mondhatni, politikailag módfelett aktív nemzedék voltunk. Ez a tény bizonyos mértékig betudható az akkor uralkodó állapotoknak, de ez az állítás csak részben állja meg a helyét, mert, ha belegondolunk, az idők során mindig a huszonéves korosztály volt a legérzékenyebb a társadalmi helyzet felülvizsgálatára.
Számos példával szolgál nekünk ezen a téren a történelem. A márciusi ifjak radikális szellemükkel jócskán kivették a részüket az 1848–49-es forradalom és szabadságharc közvetlen előkészítéséből. A múlt század hatvanas éveiben az amerikai ellenkultúra legfontosabb mozgalmát képező hippik, a párizsi diákok és a belgrádi egyetemisták is bizonyos társadalmi változások kieszközölése érdekében vonultak ki az utcákra. Szűkebb pátriánkban gondoljunk az Új Symposion folyóirat harmadik nemzedékére, amelynek zömében harminc év alatti tagjait Sziveri János főszerkesztővel az élen politikai okokból kifolyólag 1983-ban kollektívan menesztettek. A lap elleni vádak közt egyaránt szerepelt az anarcholiberalizmus, a nacionalizmus és az újbaloldaliság is.
Tudjuk, a tudás hatalom, és az is evidens, hogy a képzett fiatalok jelentik a legértékesebb nemzeti kincset. Az adott korosztállyal kapcsolatos tapasztalatom alapján azonban nehezen tudom elképzelni a mostani huszonéveseket, hogy szervezetten felemelik a hangjukat egy társadalmi kérdés ürügyén. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy a zendülésre való hajlamot hiányolom a mai fiatalokból, hangsúlyozom, hogy sokkal inkább a szociális érzékenység és a tudásvágy azok a tulajdonságok, amelyeknek megítélésem szerint többségében híján vannak (tisztelet a kivételnek), bár elismerem, mint ahogyan azt a fenti példák is alátámasztják, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz.
Charles Simic szerb származású amerikai költő, író, egyetemi tanár A tudatlanság kora (2012) című esszéjében a következőt írja: „Az idiotizmussal határos általános tudatlanság az új nemzeti cél.” Majd hozzáteszi: „A politikailag korrumpált állam, amilyen jelenleg a miénk, ideális polgára a könnyelmű ostoba, aki nem tudja megkülönböztetni az igazságot a butaságoktól. A képzett, jól tájékozott lakosság, amelyre feltétlen szükség van a tényleges demokrácia működéséhez, nem viseli el a csalásokat, és nem engedi meg, hogy orránál fogva vezessék az országban kontrollálhatatlanul működő érdekszervezetek.” A szöveg folytatásában a szerző kifejti, hogy a mostani állapot kialakulásához évek közömbösségére volt szükség. Mint írja, negyven éven át tanított amerikai irodalmat az egyetemen, és saját tapasztalatai szerint a középiskolából a diákok évről évre egyre kevesebb tudással érkeztek. Egyetemi tanulmányaik előtt alig olvasnak, a legalapvetőbb történelmi eseményeket sem képesek összekapcsolni az adott irodalmi művel, és nem tudják, hogy egy-egy alkotás megszületésekor épp milyen kérdések foglalkoztatták az akkori gondolkodókat.
A fiatalok érdektelensége láttán felmerül bennem a kérdés, vajon mi állhat ennek a fenoménnek a hátterében: a globális szinten lebutított politikai diskurzus, az oktatásügy válsága, a mindennapi életünket átalakító digitális világ, netán a három jelenség kölcsönhatása. A modern információs eszközök sokban megkönnyítették az életünket, nincs is velük semmi baj, a gond inkább az, hogy a karnyújtásnyira lévő tengernyi lehetőség következtében mélységi szinten már alig vagyunk képesek megélni és megérteni bármit is. Minden felületessé vált. A megszerzett tudás is többnyire lapos. Mulandó. Aminek következtében sokaknak nehéz az újabb tudnivalót behelyezni egy komplex tudásrendszerbe. Marad tehát az apatikus passzivitás. Végeredményben lázadni is tudni kell.
Nyitókép: Pixabay
