Lejárt a Harry Potter ideje a filmsorozat színésznője szerint – jön velem szembe egy írás a telefonom görgetése közben, munkaszünetben. A cikk megnyitását követően kiderül: Miriam Margolyes, a Harry Potter-filmekben Bimba professzort alakító színésznő azt nyilatkozta egy új-zélandi lapnak, hogy szerinte furcsa, ha valaki tizenéves kora után is rajong a varázslófiú történetéért. „Aggódom a Harry Potter-rajongók miatt, mert mostanra már rég tovább kellett volna lépniük. Eltelt azóta 25 év, és ez egy gyerekmese” – mondta. Margolyes értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy valaki kitartóan rajong egy olyan fiktív történetért, amit gyermekkorában látott. „Benne ragadtak. Folyton kapok felkéréseket, hogy küldjek videót Harry Potter tematikájú esküvőkre, és ilyenkor mindig arra gondolok: egek, milyen lesz majd a nászéjszakájuk? Nem is akarok belegondolni” – fogalmazott. A 82 éves színésznő azt mondta, a Harry Potternek egész egyszerűen „lejárt az ideje”. De valóban így lenne?
Valamelyest talán érhető, hogy több mint két évtizeddel egy páratlan rajongást kiváltó filmsorozat első részének megjelenése után az abban szereplő színésznőnek elege van a rajongókból. Az is kétségtelen: léteznek különösen megszállott egyének. A színésznő átgondolatlan nyilatkozatával azonban nem csak feléjük közvetít negatív üzenetet. A brit írónő, J. K. Rowling megismételhetetlen, megkockáztatom, páratlan művet tett le az asztalra a Harry Potter-könyvsorozattal. A varázsvilágban élő kisfiú történte olyanokat is rábírt az olvasásra, akik korábban ódzkodtak tőle. Sőt, az írónő emberek millióival szerettette meg a fantasy műfajt, az általa kitalált univerzumról szóló filmeken pedig generációk nőttek fel. A filmvilág dimenzióján belül sokakat csupán a Roxfort univerzuma képes teljességgel a gyermekkor nosztalgikus mámorába ringatni: abba a korba, amikor még a legkisebb dolgok is izgalommal töltöttek el bennünket.
Akkoriban még lenyűgözve néztük a lepkék szárnycsapását, az élénk színű virágokat a kertben, a zúzmarát a fűszálon. Csodálattal néztük a folyók sebes rohanását, éreztük az élet szívének minden dobbanását. A kertet tündérek népesítették be, az álmok valóra váltak, mi pedig elértünk a csillagokig. A szívünk tele volt örömmel, a fantáziánk nem ismert határokat. Tudtuk jól: a varázslat mindenütt körülvesz bennünket, csupán keresnünk kell, fürkészni figyelmesen. A színek, a ruhák és az emberek is fakóbbá váltak azóta. Különösen igaz ez abban a korban, amelyben a felnőtteket tömeges érzéketlenség, elfásultság és rutinszerű mechanikusság jellemzi. A gyermekkor időtlen időktől fogva mindenkor a népmesék, legendák, tündérhistóriák kora volt, mert minden egészséges fiatalban ösztönös és tiszta szeretet él a fantasztikus, csodálatos, mesés történetek iránt. A Harry Potterhez hasonló történetek különös élvezetet jelentenek, felkeltve bennünk gyermekkorunk elbűvölő, kíváncsi, varázslatos és olykor félelmetes érzéseit.
Biztosan gond hát, ha egy olyan művészeti alkotásért rajongunk hosszú évek múltán is, amely tudat alatt sikeresen emlékeztet bennünket az élet színesebb oldalára? Felnőttként talán az az ember cselekszik helyesen, aki hajlandó megőrizni magában a gyermekkor egy részét, és lénye egy szeletét fenntartja a tovább élő álmoknak, a kíváncsiságnak, a varázslatnak. Az alkotó, az aktív élet s talán még a boldog élet titka is éppen az, hogy felnőttkorban is megőrizzük a gyermekkor varázslatos, kíváncsi szellemét. Ahogyan Juhász Gyula írta az Örökség című művében: „Az én imádságom: lelkem Istene, őrizd meg bennem mindhalálig a gyermeket, akinek születtem.”
Nyitókép: Pixabay
