Nemrég egy békés, kulturált régiségpiacra bukkantam. Piszkos dobozokba összehányt tárgyak helyett gondosan kihelyezett, főleg asztalokra pakolt porcelánok, gyertyatartók, képek, játékok, ékszerek díszelegtek. Az árusok nem rátukmálós, gyanús alakok voltak, hanem kimért, értelmes helyi eladók. Az egyik standon feltűnően színes, sorba rendezett apró tárgyakat kínáltak. Közelebb lépve látszott, hogy ugyanazon típusú kisautó eladó a színskála szinte összes árnyalatában, a közkedvelt csokitojás egykori kollekciója. Gondolkodás nélkül a türkizzöldre vetettem a tekintetem. Többször és sokáig nézegettem, mire egy korombeli, derűs férfi jött az asztalhoz. Elmondta, hogy rajong a régiségekért, és ezek az kisautók az ő figyelmét is felkeltették. Azt is észrevette, hogy én már másodszor állok meg a portéka előtt. Fejtegette, hogy vajon mi lehet ennek az oka.
Rokonszenvesnek tűnt, így annyit megosztottam vele, hogy az a türkiz modell nekem is megvolt, talán még most is megvan valahol, egy maroknyi másik figurával együtt menekítettem ki még régen. A mentés körülményeit nem részleteztem, de ahelyett, hogy rákérdezett volna, saját gyerekkorára terelte a szót. Elmondta, hogy a szülői házában szinte mindennek lelke volt, az antik és az új dolgokat egyaránt becsben tartották. Egyedüli gyerekként ő is tulajdonosa lett számtalan tárgynak, főleg játéknak. A mennyiség ellenére mindegyiket megvigyázta, szinte kiállítási darabként kezelte. Részletekbe menően beszámolt arról, hogyan nyitott plüsseiből állatkertet szobája egyik sarkában, milyen kiváló irreguláris hadsereget állított fel a konyhaasztal terepén a legalább két cipősdoboznyi Kinder-figurából, és azt is, hogy az előszobájuk szőnyegének szélén futó, sztrádára hasonlító mintán versenyeztette az ilyen kisautókat. Már akkor megfordult a fejében, milyen szép lesz ezt a nagy kollekciót felnőttként újra és újra megnézni. Próbálta megvigyázni őket, de egyetemistaként egyszer arra ért haza, hogy az anyja dobozol. Két hét múlva már apja új élettársa és annak gyerekei vették birtokba a házat. Az eset után hónapokig nem ment vissza, aztán amikor rávette magát, a szavaival élve az ájulás kerülgette, miközben szétnézett egykori otthonában. Szobájába megviselt, összefirkált gyerekbútorok lettek berakva, az üvegajtón félig leszaggatva az általa gondosan felragasztott foszforeszkáló csillagrendszer, régi játékainak egy-egy darabja pedig szanaszét hevert a házban. Felnőttkora ellenére kétségbeesett kisgyerekké vált abban a pillanatban. Amit menteni tudott, összeszedett, és elviharzott. Azóta annyifelé sodorta az élet, hogy ezek töredékének tudja csak pontos helyét, de arra emlékszik, hogy neki is volt egy ilyen kisautója, ő egy kék színűt „menekített ki” akkor – utalt vissza szavaimra, és fogadni mert rá, hogy nekem is hasonló a történetem.
Vallomás helyett inkább arról érdeklődtem, azóta el tudta-e engedni a veszteségeit, és miért nem veszi meg magának kárpótlásként ezt a példányt. Azt válaszolta, hogy próbál nem a sérelmeiben élni, ennek ellenére néha váratlanul is csontig hatol egy-egy ilyen keserű emlék. Van egy kislánya, akiben örömét leli, remélhetőleg olyan lesz, mint ő, szépen gondját viseli mindenének. Annak pedig nem látja értelmét, hogy megvegye magának ezt a kisautót, hiszen ez nem az, ami az övé volt. Egyetértettem vele, de közbeszólt az eladó. A férfi felé nyújtotta a játékot, és azt mondta, hozzon neki egy kávét cserébe. Ezt meg adja ajándékba a lányának, aztán jól vigyázzon mindkettőre.
Nyitókép: PIxabay
